nehézen megy a visszaszokás, de azért alakul..
2011. február 4., péntek
2011. január 19., szerda
2011. január 10., hétfő
Bangkok oh bangkok
Tizenkét órát utaztunk Sihanoukville-ből, a délkambodzsai tengerpartról Bangkokig.
A határátkelésnél mindenki veszi szépen a csomagját, beáll az imigration sorban majd, ha megkapta a pecsétjét, saját kis lábán szépen átsétál a határon és megvárja, amíg az összes buszos-társ átér.
Ezután már csak a buszra kell még beláthatatlan idegi várni, a jegy ugyanis kambodzsai földön egy kambodzsai, thai földön egy thai társasághoz szól,
busz, autó nem járhat át a határon.
Úgy tűnt kétkerekű járgányra , nem vonatkozik a szabály, mert láttunk nyugati motoros párocskát pihenni az átkelőnél illetve minen féle utánfutó jellegű szerkezetet, amire döbbenetes mennyiségű árut pakolnak fel - pl.több méter magas pillepalackhegyeket, óriás dobozkupacokat,stb - és emberek vontatják, nem utolsó látvány.
Turista szemmeel nem feltétlenül tűnik fel az ország zártásága, kambodzsai ismerős mesélte viszont, hogy nekik szinte lehetetlenség elhagyni az országot, nemhogy útlevél, de egy személyi igazolvány ügyintézése kenőpénzel és ismerőssel is három évbe telhet - ezért vannak még olyan álmaik mint nálunk pár évvel ezelőtt a Puma cipők voltak, Thaiföldön kapható egy két olyan eredeti-hamisítvány márka , amit egy kambodzsai csak akkor tud megszerezni ha külföldi ismerőse van.
Az út hosszúsága ellenére zökkenőmentes volt, J hirtlen felugró lázát leszámítva, amit egy ártatlannak tűnő Sprite-os dobozból való ivással sikerült beszerezni - 3 nap és egy antibiotikum kúra után hagyta el a fertőzés a feldézetet.
Bangkok kellemes meglepetés volt!
Az ember néha pár vídéken töltött nap után is úgy érzi a nyakát szorongatják, mikor beér egy nagyváros forgatagába, mi tíz nap idili tengerpartozás után érkztünk a 9 milliós Bangkokba és elsőre nemhogy fullasztó, de határozottan lenyűgöző volt.
Este kis magyar inváziót tartottunk a Baiyoke Sky Hotelben. Megérkezett E. barátnőnk, illetve jogász mackó páros barátaink Pestről, és hogy teljes legyen az est, egy kedves magyar páros fogadott bennünket, akik jelenleg itt élnek és angolt tanítanak egy - hét emeletes (!) - helyi középiskolában.
Társaságunk díszes vendége volt még a kanadai B., aki a kambodzsai tengerpartól kisért el bennünket és E. végtelen örömére hűséges társunk maradt végig a bangkoki tartozkodásunk alatt, már csak azért is, hogy legyen valaki annyira ember a talpán, hogy krokodilhúst rendeljen az ausztrál vendéglőben, ahova egyik este látogattunk el.
Miután elfoglaltuk 37. emeleten levő hotelszobánkat .. - csak, hogy hátizsákos turistamivoltunkra is istenesen rácáfoljunk-, felmentünk a hotel 83 emeletére megnézni Bangkokot forgóemeletről.
Ez a döbenetes szerkezet a kedves koca és nem koca turisták eredményes elbűvölésére lett kitalálva, a kedves vendéget megkímélik a kb 50 méteres séta gyötrelmeitől, és az alattunk fekvő látványt tálcán nyújtja, csak ki kell menni és megállni, az emelet szépen 360 fokban körbeforgat.
Az est csúcspontja végül nem ez lett, és nem is a kis mozgó bár, ahova egy italra beült a díszes társasággal - a mozgóbár egy kis mikróbusz, aminek az oldalát ha kinyitják, máris előttünk a bárpult és a hangfalakból igazi régi amerikai slágerek szólnak, a kistévé pedig sugározz az ősrégi videóklipet -, hanem mindezt eredményesen tromfolta J. feltörekvő 38,6-os láza, ami miatt hajnali 3-ig ütköztettük a "márpedig-az-én-anyukám-azt-tanította-hogy-a-lázat-úgy-kell-csillapítani-hogy.." különböző elméleteink.
A lázcsillapítás nem volt túl eredményes, de a próbálkozásokban jól belefáradva elaludtunk, reggelre meg híre nyoma se volt a láznak, J. 9kor már követelte, hogy húst,meg bacon-os kenyeret hozzak neki tüstént a reggeliről.
Reggeli és a számlakifizetés örömei után elindultunk "normális" szállást keresni és meg is álapodtunk a Khao San Road turista bűvölő környékén, ahol pezseg az élet, élhetőek az árak és Bangkok elbűvölő arcát mutatja.
A varázs még napokig tartott. Jártunk a Siam környékén levő bevásárlóközpont-piacon ahol, annyi mobiltelefont látni, hogy a Flex egy szezonnyi gyártása kutya-füle emelett, és elképzelhetetlen mennyiségű egyéb árú a 6 emeleten, aminek vége-hossza nincs.
Kipróbáltuk Bangkok egyik sajátos tömegközlekedési eszközét a Sky Train-el(Légi Vonat), csodás érzés a magasban utazni nem a föld alatt.
Tele van üde, elegáns,lendületes fiatalal, akiknek ez az újszerűség természetes közegük.
A városban olyan egyszerű dolog működik kivállóan, mint a folyami tömegközlekedés.
Hihetetlen szűklátókörűségre vall, hogy milliárdokat költünk földfúrással, metroépítéssel itt olyan sebességgel és sűrűséggel járnak a folyón a hajó-buszok, hogy Delhi forgalma jut eszembe-ha út lenne aligha tudnál átkelni rajta.
Összeségében igaza van az útikönyvek, az ázsiába utazó nyugati túristákknak Bangkok kiválló aklimatizálódó hely. Érdemes itt kezdeni, mert harmónikusan keveredik a régi és új, egyik túlzott jelenlététől se nem kap sokkot az ember, és nincs zsákbamacska: nyilvánlvaló mindekttő jelenéte.
A 83 emeletes hotel légkondijából mindjárt az utcai árusok tömegébe lép ki az ember, és kosz is van helyenként, meg félelmetesen belógó villanyhuzalok, de a taxi órával visz, és hacsak nem vagy élhetetlenül turista jó árarány értékben kapod a legtöbb szolgáltatást.
A sötét oldal: a taxisok annyira nem tudnak térképet olvasni, hogy ilyent életembe nem láttam- gps-t na annak hírét se hallottuk.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy vagy most jöttek fel vídékről, vagy első napjuk a szemműtét után, de az egyetlen mód, ahogy közlekednek, az hallás után, és mivel nem beszélik az angolt ez is reménytelen.
Ha térképet mutatsz nekik valami olyan leírhatatlan balgaság ül ki arcura, hogy legszivesebben megrázná őket az ember. Nem csak a taxisok, de úgy álltalában gyenge az angol, simán félreiránytanak példáu hajóra felszálláskors és újra fizetnek kell, mert nem értette, amit kérdeztél de ugyanazt a három mondatot ismételgeti, nehézkés kommunikálni velük.
Összeségében van egy kollektív enyhén flegmatikus szájíz minden mögött, ami farangal (idegen) kapcsolatos mintha valamiféle lenézéssel kezelnének mindenkit, aki nem közülü való, és nincs se írott se íratlan szabály, arra, hogy mennyit morális belehazudni a turista képébe.
Az igazán bosszantó verzíója ennek, mikor intézményesítve van mindez. pl a bangkoki úszópiacok története, amelyek ugye attól kezve, hogy kiépült az útrendszer a csatornák között, funkcionalitását vesztette, de az turisztikai irodák élelmesebbje, kitalálta, hogy ez jó üzlet, így a piac továbbra is műkődik, csak állítólag a helyes helyi nénik már bérmunkában hajózgatnak.
Kimentünk Ajuttayaba is - a régi Bangkokban- a motoros-konyhás árus banános palacsintáján kívül, nem volt döbbenetes élménye a napnak.
A vonatút olcsó, de érdemes rákészülni, hogy nem 1 óra inkább 2, de autentikus.
A tuktuk-osok hihetetlen felkészültséggel - nyomtatott, laminált, rendőrség által szabadalmaztatott óradíj bizonyítványal - próbálnak lehúzni , illetve a klasszikusok megpróbálják rávarrni az emberre az elefánton tevegélést, és elvisznek egy 3x árakon futó étteremhez. Persze szép az étterem, de az árkülönbség nonsense.
A középkori város romjai gondozatlanok és fájdalmasan elhanyagoltak.
Tele van minden kutyákkal - megborzong az ember, olyanok mint valami régi időkből ottmaradt szellemek. Érdekes, hogy estefele motorral közlekedő emberek állnak meg és etetik őket. A járdára kirakott darára, pillanatokon belül helyre kis patkánykák kukkantanak ki a bokrok aljából.
Annak, aki nem látta Angkor Wat-ot, esetleg el tudom képzelni, hogy emlékezetes lehet ez a hely, akkor viszont tessék elvégezni a házi feladatot
és végigolvasni a forumokat, és kikupálódni,hogy milyen lehúzások mennek.
Thaiföldön a jól szervezett turista hálózatok, annyira behállózzák az országot, hogy aligha látni valamit is a nem farangokat (idegenek) kiszolgálók emberek mindennapi életből.
Elég viszont kicsit megkerülni ezt a turista mafia halózatot és felülni egy helyi vonatra 32 batért megjárni a turistának 1800 per fő per nap szervezett túrára és máris látszik, hogy azért nem a teljes ország glamour (csillogás).
Ennek ellenére ázsiai utazásra Thaiföld már nem az igazi célállomás - a környező Laos, Vietnam, Burma 10/20 év lemaradása valószínű élménydúsabb lehet- viszont, aki turistáskodni, nyaralni jön ide annak lenyűgöző, mindenképp érdemes szezonon kívül jönni.
A határátkelésnél mindenki veszi szépen a csomagját, beáll az imigration sorban majd, ha megkapta a pecsétjét, saját kis lábán szépen átsétál a határon és megvárja, amíg az összes buszos-társ átér.
Ezután már csak a buszra kell még beláthatatlan idegi várni, a jegy ugyanis kambodzsai földön egy kambodzsai, thai földön egy thai társasághoz szól,
busz, autó nem járhat át a határon.
Úgy tűnt kétkerekű járgányra , nem vonatkozik a szabály, mert láttunk nyugati motoros párocskát pihenni az átkelőnél illetve minen féle utánfutó jellegű szerkezetet, amire döbbenetes mennyiségű árut pakolnak fel - pl.több méter magas pillepalackhegyeket, óriás dobozkupacokat,stb - és emberek vontatják, nem utolsó látvány.
Turista szemmeel nem feltétlenül tűnik fel az ország zártásága, kambodzsai ismerős mesélte viszont, hogy nekik szinte lehetetlenség elhagyni az országot, nemhogy útlevél, de egy személyi igazolvány ügyintézése kenőpénzel és ismerőssel is három évbe telhet - ezért vannak még olyan álmaik mint nálunk pár évvel ezelőtt a Puma cipők voltak, Thaiföldön kapható egy két olyan eredeti-hamisítvány márka , amit egy kambodzsai csak akkor tud megszerezni ha külföldi ismerőse van.
Az út hosszúsága ellenére zökkenőmentes volt, J hirtlen felugró lázát leszámítva, amit egy ártatlannak tűnő Sprite-os dobozból való ivással sikerült beszerezni - 3 nap és egy antibiotikum kúra után hagyta el a fertőzés a feldézetet.
Bangkok kellemes meglepetés volt!
Az ember néha pár vídéken töltött nap után is úgy érzi a nyakát szorongatják, mikor beér egy nagyváros forgatagába, mi tíz nap idili tengerpartozás után érkztünk a 9 milliós Bangkokba és elsőre nemhogy fullasztó, de határozottan lenyűgöző volt.
Társaságunk díszes vendége volt még a kanadai B., aki a kambodzsai tengerpartól kisért el bennünket és E. végtelen örömére hűséges társunk maradt végig a bangkoki tartozkodásunk alatt, már csak azért is, hogy legyen valaki annyira ember a talpán, hogy krokodilhúst rendeljen az ausztrál vendéglőben, ahova egyik este látogattunk el.
Miután elfoglaltuk 37. emeleten levő hotelszobánkat .. - csak, hogy hátizsákos turistamivoltunkra is istenesen rácáfoljunk-, felmentünk a hotel 83 emeletére megnézni Bangkokot forgóemeletről.
Ez a döbenetes szerkezet a kedves koca és nem koca turisták eredményes elbűvölésére lett kitalálva, a kedves vendéget megkímélik a kb 50 méteres séta gyötrelmeitől, és az alattunk fekvő látványt tálcán nyújtja, csak ki kell menni és megállni, az emelet szépen 360 fokban körbeforgat.
Az est csúcspontja végül nem ez lett, és nem is a kis mozgó bár, ahova egy italra beült a díszes társasággal - a mozgóbár egy kis mikróbusz, aminek az oldalát ha kinyitják, máris előttünk a bárpult és a hangfalakból igazi régi amerikai slágerek szólnak, a kistévé pedig sugározz az ősrégi videóklipet -, hanem mindezt eredményesen tromfolta J. feltörekvő 38,6-os láza, ami miatt hajnali 3-ig ütköztettük a "márpedig-az-én-anyukám-azt-tanította-hogy-a-lázat-úgy-kell-csillapítani-hogy.." különböző elméleteink.
A lázcsillapítás nem volt túl eredményes, de a próbálkozásokban jól belefáradva elaludtunk, reggelre meg híre nyoma se volt a láznak, J. 9kor már követelte, hogy húst,meg bacon-os kenyeret hozzak neki tüstént a reggeliről.
A varázs még napokig tartott. Jártunk a Siam környékén levő bevásárlóközpont-piacon ahol, annyi mobiltelefont látni, hogy a Flex egy szezonnyi gyártása kutya-füle emelett, és elképzelhetetlen mennyiségű egyéb árú a 6 emeleten, aminek vége-hossza nincs.
Tele van üde, elegáns,lendületes fiatalal, akiknek ez az újszerűség természetes közegük.
A városban olyan egyszerű dolog működik kivállóan, mint a folyami tömegközlekedés.
Hihetetlen szűklátókörűségre vall, hogy milliárdokat költünk földfúrással, metroépítéssel itt olyan sebességgel és sűrűséggel járnak a folyón a hajó-buszok, hogy Delhi forgalma jut eszembe-ha út lenne aligha tudnál átkelni rajta.
Összeségében igaza van az útikönyvek, az ázsiába utazó nyugati túristákknak Bangkok kiválló aklimatizálódó hely. Érdemes itt kezdeni, mert harmónikusan keveredik a régi és új, egyik túlzott jelenlététől se nem kap sokkot az ember, és nincs zsákbamacska: nyilvánlvaló mindekttő jelenéte.
A 83 emeletes hotel légkondijából mindjárt az utcai árusok tömegébe lép ki az ember, és kosz is van helyenként, meg félelmetesen belógó villanyhuzalok, de a taxi órával visz, és hacsak nem vagy élhetetlenül turista jó árarány értékben kapod a legtöbb szolgáltatást.
A sötét oldal: a taxisok annyira nem tudnak térképet olvasni, hogy ilyent életembe nem láttam- gps-t na annak hírét se hallottuk.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy vagy most jöttek fel vídékről, vagy első napjuk a szemműtét után, de az egyetlen mód, ahogy közlekednek, az hallás után, és mivel nem beszélik az angolt ez is reménytelen.
Ha térképet mutatsz nekik valami olyan leírhatatlan balgaság ül ki arcura, hogy legszivesebben megrázná őket az ember. Nem csak a taxisok, de úgy álltalában gyenge az angol, simán félreiránytanak példáu hajóra felszálláskors és újra fizetnek kell, mert nem értette, amit kérdeztél de ugyanazt a három mondatot ismételgeti, nehézkés kommunikálni velük.
Összeségében van egy kollektív enyhén flegmatikus szájíz minden mögött, ami farangal (idegen) kapcsolatos mintha valamiféle lenézéssel kezelnének mindenkit, aki nem közülü való, és nincs se írott se íratlan szabály, arra, hogy mennyit morális belehazudni a turista képébe.
Kimentünk Ajuttayaba is - a régi Bangkokban- a motoros-konyhás árus banános palacsintáján kívül, nem volt döbbenetes élménye a napnak.
A vonatút olcsó, de érdemes rákészülni, hogy nem 1 óra inkább 2, de autentikus.
A tuktuk-osok hihetetlen felkészültséggel - nyomtatott, laminált, rendőrség által szabadalmaztatott óradíj bizonyítványal - próbálnak lehúzni , illetve a klasszikusok megpróbálják rávarrni az emberre az elefánton tevegélést, és elvisznek egy 3x árakon futó étteremhez. Persze szép az étterem, de az árkülönbség nonsense.
Tele van minden kutyákkal - megborzong az ember, olyanok mint valami régi időkből ottmaradt szellemek. Érdekes, hogy estefele motorral közlekedő emberek állnak meg és etetik őket. A járdára kirakott darára, pillanatokon belül helyre kis patkánykák kukkantanak ki a bokrok aljából.
Annak, aki nem látta Angkor Wat-ot, esetleg el tudom képzelni, hogy emlékezetes lehet ez a hely, akkor viszont tessék elvégezni a házi feladatot
és végigolvasni a forumokat, és kikupálódni,hogy milyen lehúzások mennek.
Thaiföldön a jól szervezett turista hálózatok, annyira behállózzák az országot, hogy aligha látni valamit is a nem farangokat (idegenek) kiszolgálók emberek mindennapi életből.
Elég viszont kicsit megkerülni ezt a turista mafia halózatot és felülni egy helyi vonatra 32 batért megjárni a turistának 1800 per fő per nap szervezett túrára és máris látszik, hogy azért nem a teljes ország glamour (csillogás).
Ennek ellenére ázsiai utazásra Thaiföld már nem az igazi célállomás - a környező Laos, Vietnam, Burma 10/20 év lemaradása valószínű élménydúsabb lehet- viszont, aki turistáskodni, nyaralni jön ide annak lenyűgöző, mindenképp érdemes szezonon kívül jönni.
2011. január 6., csütörtök
Nád a házam teteje -teteje; Otrek beach, Kambodzsa
A kambodzsai tengerpart ti’’ta romantika, mondhatni autentikus.
Reggel beoson a fény meg a kávéillat, na meg a szójaszószos wokos tészta sült szaga a szoba nádfalának rései között, a tenger kb. 25 m-re van a bungalónktól - ahogy nálunk mondanák egy jobb petű ember elpisil addig -, éjszaka gekko énekel, meg szú rágja a fát, hajnalban pedig kakaskukorékolásra ébred az ember, éjszaka a távolodó tyúk kétségbeesett kárálását is hallani néha, ha kutya vagy valami egyéb elviszi.
Sihanoukville, a Kambodzsai tengerparti nyaralás központja, és így szilveszter előtt gondoltunk egyet és azt mondtuk, ha már ennyire odalettünk az országért, hadd nézzük hát meg ezt is.
A 20 évvel hátrább mint Thaiföld jelző igaznak bizonyult, egyszerűbb, tákolt és igen, helyenként koszos – ez ám a nagyképűség, otthon akkora a hó, hogy nem bír kimenni a házból az ember, itt meg rangsorolgatjuk a trópusi tengerpartokat
.
Hajnali ötre érünk be, a buszközlekedés, thaiföldön se semmi – sose tudod épp merre fele tartasz, mert, párszáz kilométeres szakaszon többször is átszállás van, A. buszból, B. kisbuszba , ami elvisz C. buszhoz, na de ez így megy-, viszont a buszok úgy haladnak mint a gondolat vagy tán annál is gyorsabban – és jelentősen rázósabban.
Legalább egy órával a menetrendi idő után indultunk végre ki a városból, többször várakoztunk tizenöt-húsz perceket csak úgy, és láss csodát mégis másfél órával a megjelölt érkezés előtt érünk ide.
Ez azért nem egy szerencsés történet, mert hajnali ötkor minden zárva van, a buszállomás pedig tele jótevőkkel, akik olcsó fuvar, jó szállás címszó alatt, mint a cápák köröznek a busz körül öblös Good Morning Sir-eket kurjongatva, nem csoda, hogy senki nem mozdul a buszon, mindenki alszik tovább békésen, várva a napfelkeltét.
Találtunk magunknak egy francia-lengyel párost, a lányok szállást keresni indultak és megosztották velünk a tuk-tuk-ot - J.-nak, akit amerikainak néztek 15 dolláros ajánlatot kapott az útra, a lányoknak ugyanarramár csak 4dollárt .
.Leraktuk a csomagjainkat a biztonságból 1 napra lefoglalt hotelnél, és elindultunk felfedezni a helyet.
A központi partszakaszt reggel 6-kor is rosszízűen sugározta a 20 év mínuszt, a keskeny partszakaszon rengeteg az ócska napozószék és a tegnap esti dorbézolás látványától anélkül, hogy kimondanánk, tudjuk ez nem az, amiért jöttünk.
Négy-öt km-re a központtól van egy Otrek partszakasz, amelyről igaz, hogy mindenféle előnytelen dolgokat írnak figyelmeztetésként az utazókönyvek: rosszul megközelíthető, naagyon messze van, csak motor tud kimenni – utólag végigsétáltuk,végigbicikliztük, semmi vészes, van egy földút szakasz benne ennyi -, nincs áram és sötétedés után nincs villany kint, stb.
Elmondanám, hogy a Siem Reapben, ami egy felkapott városnak számít ugyanúgy nincs közvilágítás bizonyos utakon, és bár szolgáltatásigényes turistáknak valóban nem a legjobb hely – hotelek, luxus vendégházak tényleg nincsenek-, viszont Otrek kellemesen elszigetelt , és az esti aggregátor kihagyásokkal együtt -amelyek kifejezetten viccesek és hangulatosak-, kifejezetten egy barátságos, természetes hely, sok érdekes emberrel.
Tehát fogtuk magunkat és elindultunk a központi partszakasztól Otrek Beach felé, mondván 4-5 km legrosszabb esetben is 1 óra, korán van a nap nem süt még annyira, kellemes séta.
A partszakaszok között félbehagyott építkezések és lezárt építkezési területek tátongnak – igen, a mínusz évek-, de napfelkeltekor a helyiekből álló személyzet színes matracokat hurcol ki a ősrégi, szerkezetű, súlyos fa napágyakra, amelyek végig a part mentén hasonló kiszerelésűek – és sok nádfedelű napernyőt látni a zöldeskék víz mellett, amely gyerekorom trópusi képeslapjaira emlékeztet.
A tengerbe tapicskolva a séta nem tűnt hosszabbnak egy félóránál.
Otreken nyolc napot maradtunk, lettek svéd és kanadai barátaink, megalapítottuk az első magyar filmklubot - hoztunk magyar filmeket, angol felirattal és odaajándékoztunk egyik kedvenc vendéglátósunknak, hogy esti vetítéseket tartson és naphosszat dőzsöltünk a tengerpart mellett.
Helyi érdekesség, hogy nyikorog a homok!! Komolyan, valahogy annyira apró szemű, hogy ha az ember csoszogva jár nyikorgó hangot ad ki. Ha csak rálép az ember olyan mintha frissen fagyott hóra lépnél Igen hiányzik a tél, meg anyukám csirkepaprikása..
A tengerparton - mint minden tengerparton - árusok jönnek mennek, lehet horgolt halacskákat - szép kézimunka -, sült tengeri herkentyűket, helyben pucolt friss gyümölcsöt vásárolni illetve pedikűröztetni, masszíroztatni és cérnával depiláltatni szálanként!
Az utóbbit hármat a nénik három hónapos képzésen tanulják és irtó kedvesen, de rátartian próbálják eladni az emberre. Beszélgetés közben néha leülnek az napágyra és már simítgatják is az ember hátát, a férfiak mellkas-szőrzete pedig igazi kuriózum nekik, bensőségesen mintha csak valami kedves közeli nagynénik lennének két mondat között gátlástalanul beletúrnak, teljesen zavarba hozva ezzel a szegény nyugati turistát, Ázsiában ugyanis az érintésnek teljesen más íratlan törvénye van mint nálunk.
Naplementekor 5-7 éves gyerekek kiscsoportja jelenik meg, nagy zsákkal a hátukon. Műanyag palackokat és sörös dobozokat gyűjtenek, ha ügyesek állítólag a napi egy dollárt is meg tudják keresni vele, viszont közben nem marad idő iskolába menni.
Na és még egy érdekesség: a női pizsama Kambodzsában egy öltözködési stílus! Nem viccelek, napközben az utcán vagy a piacon találkozol huszonéves lányokkal, akik pizsamát viselnek.
A nők egy része itt nem szexi akar lenni, hanem édeske. Gyereket is rohangálnak pizsamában, sőt nagymamák is.
Otrek kedves hely, egyike azoknak a helyeknek, amelyek most még autenikusak, de várhatóan a modernizáció pár év alatt átszabja majd őket. Szerencsések vagyunk, hogy láthattuk még így.
És emlékezetes hely is marad.
Sihanoukville, a Kambodzsai tengerparti nyaralás központja, és így szilveszter előtt gondoltunk egyet és azt mondtuk, ha már ennyire odalettünk az országért, hadd nézzük hát meg ezt is.
A 20 évvel hátrább mint Thaiföld jelző igaznak bizonyult, egyszerűbb, tákolt és igen, helyenként koszos – ez ám a nagyképűség, otthon akkora a hó, hogy nem bír kimenni a házból az ember, itt meg rangsorolgatjuk a trópusi tengerpartokat
.
Hajnali ötre érünk be, a buszközlekedés, thaiföldön se semmi – sose tudod épp merre fele tartasz, mert, párszáz kilométeres szakaszon többször is átszállás van, A. buszból, B. kisbuszba , ami elvisz C. buszhoz, na de ez így megy-, viszont a buszok úgy haladnak mint a gondolat vagy tán annál is gyorsabban – és jelentősen rázósabban.
Legalább egy órával a menetrendi idő után indultunk végre ki a városból, többször várakoztunk tizenöt-húsz perceket csak úgy, és láss csodát mégis másfél órával a megjelölt érkezés előtt érünk ide.
Ez azért nem egy szerencsés történet, mert hajnali ötkor minden zárva van, a buszállomás pedig tele jótevőkkel, akik olcsó fuvar, jó szállás címszó alatt, mint a cápák köröznek a busz körül öblös Good Morning Sir-eket kurjongatva, nem csoda, hogy senki nem mozdul a buszon, mindenki alszik tovább békésen, várva a napfelkeltét.
Találtunk magunknak egy francia-lengyel párost, a lányok szállást keresni indultak és megosztották velünk a tuk-tuk-ot - J.-nak, akit amerikainak néztek 15 dolláros ajánlatot kapott az útra, a lányoknak ugyanarramár csak 4dollárt .
.Leraktuk a csomagjainkat a biztonságból 1 napra lefoglalt hotelnél, és elindultunk felfedezni a helyet.
A központi partszakaszt reggel 6-kor is rosszízűen sugározta a 20 év mínuszt, a keskeny partszakaszon rengeteg az ócska napozószék és a tegnap esti dorbézolás látványától anélkül, hogy kimondanánk, tudjuk ez nem az, amiért jöttünk.
Négy-öt km-re a központtól van egy Otrek partszakasz, amelyről igaz, hogy mindenféle előnytelen dolgokat írnak figyelmeztetésként az utazókönyvek: rosszul megközelíthető, naagyon messze van, csak motor tud kimenni – utólag végigsétáltuk,végigbicikliztük, semmi vészes, van egy földút szakasz benne ennyi -, nincs áram és sötétedés után nincs villany kint, stb.
Elmondanám, hogy a Siem Reapben, ami egy felkapott városnak számít ugyanúgy nincs közvilágítás bizonyos utakon, és bár szolgáltatásigényes turistáknak valóban nem a legjobb hely – hotelek, luxus vendégházak tényleg nincsenek-, viszont Otrek kellemesen elszigetelt , és az esti aggregátor kihagyásokkal együtt -amelyek kifejezetten viccesek és hangulatosak-, kifejezetten egy barátságos, természetes hely, sok érdekes emberrel.
Tehát fogtuk magunkat és elindultunk a központi partszakasztól Otrek Beach felé, mondván 4-5 km legrosszabb esetben is 1 óra, korán van a nap nem süt még annyira, kellemes séta.A partszakaszok között félbehagyott építkezések és lezárt építkezési területek tátongnak – igen, a mínusz évek-, de napfelkeltekor a helyiekből álló személyzet színes matracokat hurcol ki a ősrégi, szerkezetű, súlyos fa napágyakra, amelyek végig a part mentén hasonló kiszerelésűek – és sok nádfedelű napernyőt látni a zöldeskék víz mellett, amely gyerekorom trópusi képeslapjaira emlékeztet.
A tengerbe tapicskolva a séta nem tűnt hosszabbnak egy félóránál.
Otreken nyolc napot maradtunk, lettek svéd és kanadai barátaink, megalapítottuk az első magyar filmklubot - hoztunk magyar filmeket, angol felirattal és odaajándékoztunk egyik kedvenc vendéglátósunknak, hogy esti vetítéseket tartson és naphosszat dőzsöltünk a tengerpart mellett.
Helyi érdekesség, hogy nyikorog a homok!! Komolyan, valahogy annyira apró szemű, hogy ha az ember csoszogva jár nyikorgó hangot ad ki. Ha csak rálép az ember olyan mintha frissen fagyott hóra lépnél Igen hiányzik a tél, meg anyukám csirkepaprikása..
A tengerparton - mint minden tengerparton - árusok jönnek mennek, lehet horgolt halacskákat - szép kézimunka -, sült tengeri herkentyűket, helyben pucolt friss gyümölcsöt vásárolni illetve pedikűröztetni, masszíroztatni és cérnával depiláltatni szálanként! Az utóbbit hármat a nénik három hónapos képzésen tanulják és irtó kedvesen, de rátartian próbálják eladni az emberre. Beszélgetés közben néha leülnek az napágyra és már simítgatják is az ember hátát, a férfiak mellkas-szőrzete pedig igazi kuriózum nekik, bensőségesen mintha csak valami kedves közeli nagynénik lennének két mondat között gátlástalanul beletúrnak, teljesen zavarba hozva ezzel a szegény nyugati turistát, Ázsiában ugyanis az érintésnek teljesen más íratlan törvénye van mint nálunk.
Naplementekor 5-7 éves gyerekek kiscsoportja jelenik meg, nagy zsákkal a hátukon. Műanyag palackokat és sörös dobozokat gyűjtenek, ha ügyesek állítólag a napi egy dollárt is meg tudják keresni vele, viszont közben nem marad idő iskolába menni.
Na és még egy érdekesség: a női pizsama Kambodzsában egy öltözködési stílus! Nem viccelek, napközben az utcán vagy a piacon találkozol huszonéves lányokkal, akik pizsamát viselnek.
A nők egy része itt nem szexi akar lenni, hanem édeske. Gyereket is rohangálnak pizsamában, sőt nagymamák is.
Otrek kedves hely, egyike azoknak a helyeknek, amelyek most még autenikusak, de várhatóan a modernizáció pár év alatt átszabja majd őket. Szerencsések vagyunk, hogy láthattuk még így.
És emlékezetes hely is marad.
2010. december 23., csütörtök
Kambodzsáról úgy általában
Kambodzsa - 2010 decemberében még - egy jó hely. Nincs az az ordenáré fertő kosz mint Indiában és nem kell folyton készenlétbe lenni, hogy lehúznak a kedves mosoly mögött, mint Thaiföldön.
Kambodzsa egyszerű és még ártatlanul jóindulatú, és minden itt elköltött pénz - árusok, tuktuk vezető, egyéb kisvállalkozók esetében - jó helyre vándorol, olyan családokhoz, ahol valóban szükség van rá.
Országos szinten egy családban az átlag gyerek száma hét-nyolc - legtöbbjük egész kis kortól dolgozik a földeken, vagy a turistáknak próbál eladni ezt azt.
Mint pl Baella is, a képen, aki állítólag 8 éves, és legújabb kedvenc szava a "Merci bouque", amit a mellettünk levő asztalnál tanult egy idős hölgytől és percenként ismételgette, játszva a hagsúllyal.
A kambodzsiak amúgy igencsak kis termetűek, a férfiak többsége nálam alacsonyabb, nem soványak mint indiában, egyszerűen kicsi növésűek.
A gyerekek legalább 2-3 évvel fiatalabbnak tünnek.
Minden 1 dollárba kerül, és nemcsak Baella kosárkájában, hanem úgy általában pl. egy dollár egy Cola, egy tál étel az árusnál, a bicikli egy napra, a mosoda, 10 perc lábmaszázs, meg a három csomag pálmacukor a vidéki árusoknál.
A valóságban ezek valószínű még ennél is olcsóbbak - a vidéki emberek egymás közt Riar-ban helyi pénzben fizetnek, de a turistának dollár árfolyamban van minden.
Majd mindenki beszél valamelyest angolul, és kedélyes, vídám emberek pl. az alkudozás több ízben is kacagásba fulad, el lehet csevegni velük, és egy egy kifacsart fogáson jóízűen belekacagnak az alkuba. Az árak pedig jellemzően abban a pillanatban, amikor elindulsz a pultól legalább felére esnek -komolyan.
A portékáik ízlésesek, nagyon sok szépen megmunkált csecse-becsét, ezüst ékszert, hamisított órát, gyönyörű textiliák és helyi kézműves terméket, pl fonott dolgokat lehet találni - itt is áll az 1 dollár alapár a kisebb dolgokra.
Az ételeik - 1-2 dollár, nem nyerték meg tulságosan a szívem, de éhesen nem marad az ember. Több féle tésztájuk van, zöldséggel, szójaszósszal wokba sütve - hasonlóan a thaiokhoz, de ott még újdnság volt-, J pl nagyon szereti őket.
Viszont, amitől elgyengültem, az a francia frissen sült, ropogós, fehér baguette - otthon is ritkán talál az ember ilyen frissen finomat (talán a Cora áruházakban van helybensütött).
Tudva levő, hogy francia gyarmat volt az ország, és hál' istennek ez itt maradt. Friss bagett reggel, végre az út rendes felén közlekedünk - jobbratartás van-, egészen otthonosan érzem magam.
Összeségében csodálatra méltóak: alig 35-40 év telt el, hogy túlélték a történelem legnagyobb népírtását (link) bizalmatlanságnak, ellenségességnek nyomát nem érzed rajtuk; egy ősrégi kultúra (link) leszármazottai, és szerényen élnek ennek árnyékában; jelenlegi gazdasági helyzetük (link)se rózsás -gyerekeiket nem tudják iskoláztatni és többnyire nehéz mezőgazdasági munkából próbálják ellátni családjaikat -, mégis elégedettnek, boldognak tünnek.
Felemelő érzés látni ezt a jóhiszeműséget , és megtapasztalni ezt a még őszinte kedveséget.
A három meglátogatott ország közül, eddig Kambodzsa viszi a prímet.
Kambodzsa egyszerű és még ártatlanul jóindulatú, és minden itt elköltött pénz - árusok, tuktuk vezető, egyéb kisvállalkozók esetében - jó helyre vándorol, olyan családokhoz, ahol valóban szükség van rá.
Országos szinten egy családban az átlag gyerek száma hét-nyolc - legtöbbjük egész kis kortól dolgozik a földeken, vagy a turistáknak próbál eladni ezt azt.
Mint pl Baella is, a képen, aki állítólag 8 éves, és legújabb kedvenc szava a "Merci bouque", amit a mellettünk levő asztalnál tanult egy idős hölgytől és percenként ismételgette, játszva a hagsúllyal.
A kambodzsiak amúgy igencsak kis termetűek, a férfiak többsége nálam alacsonyabb, nem soványak mint indiában, egyszerűen kicsi növésűek.
A gyerekek legalább 2-3 évvel fiatalabbnak tünnek.
Minden 1 dollárba kerül, és nemcsak Baella kosárkájában, hanem úgy általában pl. egy dollár egy Cola, egy tál étel az árusnál, a bicikli egy napra, a mosoda, 10 perc lábmaszázs, meg a három csomag pálmacukor a vidéki árusoknál.
A valóságban ezek valószínű még ennél is olcsóbbak - a vidéki emberek egymás közt Riar-ban helyi pénzben fizetnek, de a turistának dollár árfolyamban van minden.
Majd mindenki beszél valamelyest angolul, és kedélyes, vídám emberek pl. az alkudozás több ízben is kacagásba fulad, el lehet csevegni velük, és egy egy kifacsart fogáson jóízűen belekacagnak az alkuba. Az árak pedig jellemzően abban a pillanatban, amikor elindulsz a pultól legalább felére esnek -komolyan.
A portékáik ízlésesek, nagyon sok szépen megmunkált csecse-becsét, ezüst ékszert, hamisított órát, gyönyörű textiliák és helyi kézműves terméket, pl fonott dolgokat lehet találni - itt is áll az 1 dollár alapár a kisebb dolgokra.
Az ételeik - 1-2 dollár, nem nyerték meg tulságosan a szívem, de éhesen nem marad az ember. Több féle tésztájuk van, zöldséggel, szójaszósszal wokba sütve - hasonlóan a thaiokhoz, de ott még újdnság volt-, J pl nagyon szereti őket.
Viszont, amitől elgyengültem, az a francia frissen sült, ropogós, fehér baguette - otthon is ritkán talál az ember ilyen frissen finomat (talán a Cora áruházakban van helybensütött).
Tudva levő, hogy francia gyarmat volt az ország, és hál' istennek ez itt maradt. Friss bagett reggel, végre az út rendes felén közlekedünk - jobbratartás van-, egészen otthonosan érzem magam.
Összeségében csodálatra méltóak: alig 35-40 év telt el, hogy túlélték a történelem legnagyobb népírtását (link) bizalmatlanságnak, ellenségességnek nyomát nem érzed rajtuk; egy ősrégi kultúra (link) leszármazottai, és szerényen élnek ennek árnyékában; jelenlegi gazdasági helyzetük (link)se rózsás -gyerekeiket nem tudják iskoláztatni és többnyire nehéz mezőgazdasági munkából próbálják ellátni családjaikat -, mégis elégedettnek, boldognak tünnek.
Felemelő érzés látni ezt a jóhiszeműséget , és megtapasztalni ezt a még őszinte kedveséget.
A három meglátogatott ország közül, eddig Kambodzsa viszi a prímet.
 |
| Helyi up-gradelt tuk-tuk |
 |
| Na, mi nem stimmel a képen? |
 |
| Sovin és Pwoth a szégyelős monk |
2010. december 16., csütörtök
A gondtalan arc
Thaiföldnek van egy gondtalan világbéke arca, amit otthoni fogalomvilágunktól legalább annyira távol van mint, az indiai kosz és zsúfoltság ázsiai fogalma.
Itt nincs tél, nem kell folyamatosan készülni, gyűjteni arra az időre mikor nem lesz; hal mindig van a tengerben, zöldség-gyümölcs valaminek mindig épp szezonja van. A háznak teteje legyen, a fal nem is kötelező, annyira nem lesz hideg, hogy szükség legyen rá. Ha dolgoznak gyűl, ha nem akkor épp nem, de nincsa az a fene nagy készenlét, ami a mi lelkünkbe van, az a mindig készülés a "ha úgy lenne, hogy.."-ra és valahogy az itteni emberek ebből kifolyólag kevesebbel is beérik és azzal a kevéssel is jobban élnek és elégedettebbek.
Persze ez is csak egy arca a dolognak.
A mi szállásunk – minden túlzás nélküli alap szolgáltatás, kis tiszta fa bungaló, melegvízzel, tengeri kilátásos kinti függőággyal – mint már említettem kicsit olcsóban mint, mint amit zegen fizettem az albérletért.
A bungalókat működtető fiatal házaspár a mindenes–tíz évvel ezelőtt még halászok voltak, nem kis sikertörténet, de erről majd később talán -,a férfi karbantartja a helyet, a feleség isteni jól főz amellett, hogy igazi nagyszájú emlékezetes vendéglátó alkat.
Imád enni, ami meglátszik rajta és főzni - adva van az elérhető árakért autentikus konyha, ha tetszik be lehet menni szájat-tátani, jegyzetelni amíg a kaja készül, a vendég szinte családtag -, ragad róla a világbéke és elégedettség, kényszer?? a legtávolabbi bungaló kb 200 méter, igaz kicsit fent a hegyen, lehet mocival menni ágyneműt cserélni, hát persze, hogy lehet, ha úgy esik jól, bántani aztán senkit nem bánt, miért ne lehetne, így kell valahogy szeretni az életet. Apropó mindig ilyen elégetettnek képzeltem a buddhistákat – a Tushitáan láttuk az elméletet, ez itt a lelkileg megbékülés gyakorlata.
Gondatlanság mozgásigény része szintén kipipálva Mocit érkezéskor a kikötőből béreltünk – jó tipp ez lerázni a mindenféle szállást kínáló vendéglátós ügynökrajt - , de rájöttünk olcsóbb a családtól és szívesebben is fizetjük azt a pénzt nekik, most, hogy már ismerjük őket, bármerre el lehet jutni így a szigeten boltban, minden nap más beachre, ilyen-olyan infoért, vagy este a helyi kifőzdés piacra stb.
Na és a világbéke rész, egy hete mióta itt vagyunk, az egyetlen negatív hatás, ami ért amellett, hogy J túl sokat malacozik és már teljesen azonosult a madarakkal – „elvitték a tojásunk” pl. most-is-, hogy egy ember csúnyán nézett rám – ott sétáltam el, ahol ők ültek a házuk előtt és …és csúnyán nézett rám.(Ez a sziget azon a részén történt, ahol a Full Moon partikat tartják, gondolom látott már pár szőke turistalányt ott lődörögni korábban)
Semmi egyéb tényleg, semmi .. és egy hete itt vagyunk, eszünk, iszunk, eljárunk erre-arra, állított meg rendőr is ellenőrzésre és mégis. Ezt az állapotot tessék próbálni elképzelni otthon.
Jó ötlet ki kell próbálni összeírni otthon, típus szerint milyen helyzetekbe éri negatív hatás az embert, jó kis szociológiai összehasonlítást lehetne ebből összerakni.
Méghogy a konfliktus egészséges meg hasznos, honnan is szedtük mi ezt, és miért is vesszük ezt készkalapnak??
2010. december 11., szombat
Thaiföld, Koh Phangan szigete
Na mi itt, a pick-up truck-ok és robogók szigetén, ahol 9 évesen illik mocit vezetni.
 |
| 28 fok, 57 %/os páratartalom, szélcsend, ez itt a tél |
 |
| Oda is vagyunk tőle. |
 |
| Itt.. |
 |
| egész nap watermelon juice-t iszunk. |
 |
| ..lakni jó, kicsit olcsóbb mint Zegen. |
 | |||||||||||||||
| és van vasparipánk, körbecirkálni a szigetet.. Tegye fel szépen a kezét, aki irigyel :) Mákos bejgli az viszont niincs..:) |
2010. december 8., szerda
Uccsó Indija
Az aranytemplom város a városon belül , és bárki, aki erre szándékozik utazni, az vegye ezt komolyan, főleg ha szállást keres. A kinti város koszos-poros, a pandzsáb vidék bár gazdaságáról híres ez kizárólag csak a templomban látszik.
Nyugati turistaként három ágyas teljesen elfogadható szobát kaptunk, ára nincs, adakozni kell a végén, nem értékarányos a dolog, ki ahogy érzi. Viszont a fizetés nélkül kisurranókat nyakon csípik. Döbbenetes a hely, több száz, akár ezer ember is elfér a nagy belterű három emeletes épületben. estére a körudvarra földjére is piros szőnyeg kerül és az emberek sorban kendőben -pokrócban burkolózva alszanak.
A helyiséget önkéntesek működtetik, mint, ahogy a konyhát is, ahol mindegy Igénytelenségnek nyoma sincs, a közös mosdóban meleg víz folyik a csapból és folyékony szappan a szappantartóból, amivel egyesek fogat is mosnak!!
Az ingyenkonyhában- langar ettem indiában a legjobb dall-t. A dall lencsfőzeléket jelent és a templom ebédlőjében sorban ültetett emberek tárcájára porciózzák, a sorok között járkáló önkéntesek. Érdemes megnézni a kisvideót (a fent aláhúzott link). A tejberizsük is isteni, többször is visszatértünk érte, finom kis kókuszdarabok úszkálnak benne, yammi.
Mindehez csak azt kell hozzáképzelni, hogy mindegy 3 ezer embert képesek ellátni egy nap alatt, önkéntes munkából. Döbbenetes.
Na és ha már Amritsárban vagyunk, akkor kihagyhatatlan az őrségváltási ceremónia megnézése a wagah-i pakisztáni határon - mondták. Hát nyugodtan tessék csak kihagyni!
Mókás, de inkább a komikus vonulat, ilyent biztos nem lát az ember máshol, de az a felhajtást, ami vele jár, háát videon biztos jobban látszik.
Három órakkor kell border-border néven üzletet kötni a taxi pecérrel, aki 6-8 személyt tuszkolva a kollega masinájába, mindegy óra alatt juttat ki 30km-re levő határhoz.
Következik a biztonsági check - nem lehet kistáskát bevinni, mident le kell adni egy megörzőbe, annyira nem megnyugtató, csak útlevél fényképező mehet.
Külföldiként VIP lelátó van biztosítva, a ceremónia hát itt megnézhető, ennél több a helyszínen is csak a sokszáz iskoláslány testközeli sikongása- , na meg az, hogy milyen szögből látja az ember, hogy a katona fejberugja magát a diszmenet kedvéért :).
2010. december 6., hétfő
Harc az elemekkel
Apropó volt 2-es számú magyar találkozás – kb 20/21 éves párocska, veszettül bújják a netet az egyik kávézóban Dharamsalában, János szeme felcsillan – mikor elhaladunk mellettük, öblös hangon mondja „Jegyeket bérleteket !!”, aztán két napig röhög rajta – jó na, tényleg látni kellett volna, azokat az arcokat
Apropó büszke vagyok rájuk, igen is legyen magyar gyerek, aki 20-on évesen járja a világot, ha a német, spanyol, hottentotta egyetem elõtt még körülnéz egy kicsit a világban mielõtt felelõs döntést hoz, arról, hogy mi akar lenni, mit akar tanulni, akkor igen is legyen magyar is – és hagyjuk, a "ha megengedhetik maguknak a szülõk" siralmas kifogást, Dharamsalaban100 rúpia a napi szoba ara meleg vízzel , az 500 Ft.
Nem itt kezdõdnek az akadályok, azok a fejekben vannak. Mellékesen a német gyerekek is fél éves önkéntes munkájukból finanszírozták magukat.
Lényeg a lényeg meselek par összegyûjtött dolgot, amit az indiaiak máskép csinálnak mint mi
1. Rendelés fecnivel – istenkirályság!
Ha bemész egy helyre a menüvel együtt kapsz egy fecnit is – na ez most erdélyiül van, vagy nem..?- papírdarabot, meg egy cerkát. Ha kiválasztottad mit akarsz ügyesen felírod, ha akarod árastul együtt, így nincs a nem-értjük-egymást-nem-is-ezt-kértem címû felvonás, mindenki heppi. Ja, persze kerestük már gyertyafényben 5
2. Wc paper bin
Vagyis wc vagy europai vagy nem, többnyire nem, papír nem beledob a wc-ben, hanem eloqlent – szép angolosággal megfogalmazott felírat figyelmeztet, hogy a papír a mellette levõ kosárba megy – onnan a recicle-be helyenként, mondja belõlem a budipucoló szaki.
Hát mit is kaptak az angoloktól..semmit! Talán az úthálózatot, hmm.. lehet; a szennyvíz-csatorázást..hmm az is lehet…stb.
Hogy az angolok ne gondoltak volna arra, hogy a kis csõ nem jó a nagy hegyre, sok embernek..nehéz elképzelni – nem tudom a rejtély nyitját.
3. Sípos bácsi a buszon
Na ez egy multitask egy figura, van neki sípja. A síp talán a jegycsípõjénél is fontosabb. A síppal tolat a busz az állomáson; azzal állítja meg úton- útfélen a buszt – jelez a sofõrnek -, ha leszálló van; néha utast terelni is jó, ha épp nem tudják honnan indul a busz , mert, nhogy sehova nincs kiírva; sõt leghasznosabb hegyen felfele elõzéskor, amikor a sípos bácsi kihajol valamelyik ablakon és lesípolja az éppen elõzött jármûvet.
A sípos bácsit onnan lehet megismerni, hogy van neki autóstáskája, tehát õ fõnök – a söfõr, az kismiskás. Appropó tudtátok, hogy a kuli, mint kulimunka indiai szó, így hívják a hordárokat, akik óriás sulyokt cipelnek hátukon, fejükön, kinek, ahogy tetszik.
4. A dudálás mast jelent
Indiában a dudálás nem azt jelenti mint nálunk. Az valószínûleg ismert, hogy rengeteget dudálnak, Delhiben például folyamatosan, hegyvidéken már nem annyira. A különbség, hogy nincs benne düh. Nem azért dudálnak mert elrontottál valamit és …, hanem figyelmeztetik egymást, hogy vigyázz jövök. Ezt legjobban akkor tudjuk felfogni, hogyha belegondolunk, hogy nem használják a tükröket a jármûveken – be vannak hajtva, vagy nincsenek is. Egy szabály van, hogy ne üsd el az elõtted levõt, még akkor se ha hirtelen jobbos kanyarral áthajt a szembe forgalmon autópályán. Dudálni állja, ha belehajtasz nem az õ hibája, na ez a döfi.
India a káoszelmélet gyakorlati alkalmazása, és mûködik.
5. Szénabuglyák a hegyen
Fent a fán, mert a hegyen csak ott szárad ki, levágják és felhányják a fák ágaira. Ha megszárad vagy leszedik vagy nem, ki tudja. Az is lehet, hogy onnan eszik majd meg az állatok. Ez olyan lenne, mint a szárítótól venni fel mindig a tiszta zoknit, mert minek elrakni a fiókba. Néha ház felsõ szintjén is van szénabuglya, biztos ott süti a nap, de jó hülyén néz ki
6. A chipsek fõrtelme
Legtöbb chipsük ehetetlenül fûszeres, na és utazóként mégis mit eszel, ha egész nap buszon, vonaton vagy és fõt kaját nem ajánlatos. Van a Magic masala, persze Indiában minden masala, csíp és összehúzza a szádat; a másik a Spanish Tomato Tango, paradicsom mi, na nefélj; a legehetõbb az American Style Cream with Onion, csak krumplit nem látott más baja nincs, majdnem olyan mint a mi újhagymás chipsünk
Chips-chips, olyan egyszerû ízekre vágyom, mint fokhagyma, karfiol kikavarva majonézzel anyukám módjára, finom fehér kenyérrel és sózott paradicsommal. Vagy egyszerû sós vajas kenyér tükörtojással és paradicsommal, na, de egy jobbacska almával is beérném, azt vagy ha nem akkor más csomó-csomó gyümölcsöt kaphatok már pár nap múlva Thaiföldön.
2010. december 5., vasárnap
Shimla az indiaiak Szovátája
Shimla ezenkívül csodaszép! Az angolok kedvenc nyári helye volt -innen irányították a birodalmukat egy idõben és lenyûgözõ, olyan mintha nem indiában lenne az ember, hiába na a kultúra az kultúra.
A város 2000-2500 m. magasan fekszik, sok Himalájában indulo nyugati hegymaszo kiindulópontja.
Shimlát tehát mindenkinek ajánlom, érdemes nem ebben az idõszakban jönni –itt is hideg van este -, de ha kis-Angliát akar látni az ember Himalájával fûszerezve, csak tessék –csak tessék.
Nem elfelejteni 217 km nem annyi mint Budapest – Zalaegerszeg, hajnalban tempósabban 2 óra, ááá kérem, ez India, és az idõd is indiai, a látványról nem is beszélve. Bar körülbelül ugyanaz a táv
8 órába tellett – mondhatni teljes napos utazás volt- lejönni Dharamsalaból.
A kisöreg, aki vezette könnyedén sérült, a csípõjét üthette meg, de segítséggel járni is tudott. Hogy mentõ??, mi?, elsõ autóbusz megállít- ez volt a mienk-, rendõri kísérettel elsõ településre el.
Ez még rendben is lenne, de a kisöreget úgy, ahogy volt, látszóan semmi személyes tárgy, irat nélkül ültették fel a buszra – az autója még mindig keresztben az utón.
Valahogy automatikusan az a történet jutott eszembe, amit a shimlai szállásunkon hallottunk– egy keresztény központ egyik vendégszobáját béreltük –, az intézetet vezetõ végtelenül kedves idõs hölgy, könnyek közt mesélte el, hogy férje 10 evvel ezelott elment meglátogatni az édesanyját Agra mellé, -ahol mi is voltunk,kb. 350 km -, el is ert oda, aztán par nap mulva elindult visszafele és senki nem tud róla azóta.
Ez lehet, ha a kísérõ rendõr veletlenul elfelejti a paciens.. Hmm.
2010. december 3., péntek
Dharamsala ráadás
Ahogy sokan mondják ez már nem India, a tibeti emberek jóravalóak, nincs a folyamatos átverés légköre, és hihetetlen jó momót sütnek/fõznek.
A hely viszont csodásan nyugis, Bhagsu hegyoldali falu, nincsenek utak, tényleg!, apró ösvények, lépcsõk kötik össze a házakat a völgyel,ennek ellenére termetes házakat építenek, hogy-hogy hát felhordják a sódert szamárháton, meg mindent, ami kell, lassan alaposan. kép házak
Mc-Load Ganj – Dharamsala felsõ része világváros , nem annyira igényes turistáknak, mint utazóknak – a turista jó kis szolgáltatásokat akar, és minél többet a pénzéért, az utazónak különösebben nincs pénze, és ami van azzal nem akar szolgáltatásokat halmozni, szívesebben választ olyan helyzetet, ahol közel kerülhet a kultúrához, a helyi emberekhez, még ha ez némi kellemetlenséggel és lényegesebben kevesebb biztonsággal is jár.
Mc-Load Ganjban viszont szolgáltatásokból sincs hiány, a tibeti Momo Caffee-ban autentikus, tibeti szakács által készített momót, thenkhukot és thukpát lehet találni, a Carpe Diemben jó a pizza, a Common Groundban pedig tényleg jól fõznek, óvatosan a csípõssel, ha arra jártok, nem európai emberre méretezet – persze elõre megkérdik mennyi legyen az annyi, a norál csipõs az nekünk már sok – még a leheletünket is látni tõle J
A láma tanítását megnéztük, de részben mivel orosz buddhistáknak szólt – bizony Oroszország bizonyos részein a legnagyobb vallás volt, csak Sztálin atyánk tett róla, hogy ne legyen az, és állítólag, most kezdik el visszaépíteni a romokra az új kolostorokat -, részben pedig, mert viszonylag hamar rájöttünk, hogy a kisrádiónk, amin a fordítást lehetett hallgatni pontsan olyan jól mûködik a közeli napsütötte kis kávézó teraszán is, rántottaevés közben mint, ha ott kuporognánk, törökülésben, zsibbadt lábakkal a vietnami csoport tagjai közt, ahol szintén csak tvbõl látni a lámát. Szóval jöttünk, láttunk, aztán meg kávéztunk, másnap meg harmadnap már csak jöttünk és kávéztunk, de nagy élmény figyelni a mindenféle érdekes mongoloid arcvonású embert, amint sietnek haza a hideg elõl a naplementés délutáni utcán.
És ennek hála János is gyakorolhatta kicsit leporosodott orosz tudását – idõs néni próbál rendelni a pultnál, nem sikerül, segítségkérõen néz körül, ki is szúrja a mindenkinél fejjel magasabban ülõ Jánost, aki odaadó mosollyal válaszol, miután végighallgattuk a néni gurgulázó kérését Nye pányémájes + kedves mosoly.
Bhagsuban kb 25 perces esti séta volt a hazajutás, hegyre fel,lépcsõk, sötét, kutyák – irdatlanul csillagos ég, jófej kutyák- de a csend megérte, melegebbnek meg lent se volt az itteni családok ha fáznak közelebb ülnek a tûzhöz.- állítólag nem szokott -5nél több lenni és ez is csak pár napig, fent a hegyen 3000en?? Hát ki érti ezt 5 körüli úriember, aki Thaiföldön él pár éve, vízum problémák miatt jött Indiában és, ha a hideg el nem kergeti, akkor itt is marad 6 hónapot. Õ is szintén a család vendége és bár az elején kissé bizalmatlan, a vacsora végére jó kis beszélgetés alakul ki a thai versus indiai társadalmi különbségekrõl, tapasztalatokról, és egy izraeli férfi életérõl egy másik –harmadik-kitudjahányadik ázsiai országban. Fogalmunk nincs az életrõl Európában vonom le a következtetést.008ban is emberi áldozatokat követelt- kicsit olyan mint Erdély pár évvel ezelõtt, az én generációm hálistennek már keveset tud ezekrõl, de érdemes felcsapni a google-t és megnézni mi történik körülöttünk a világban, mielõtt teljesen odalennénk a saját belpolitikánktól, azon is elgondolkodva, hogy akkorkák vagyunk problémáinkkal együtt, hogy Delhi, India fõvárosának több a lakossága, mint mi összesen.
Na tessék elképzelni, hogy egészen egyszerûen az élet nem ilyen- valószínû nálunk se volt mindig, de itt definitely nem . kép vacs
A család konyhája egyterû és egy rozzant ágyon, meg egy nyitott tûzhelyen kívül nincs benne semmi. A két asszony egyszerûen is díszes száriban – anyós és meny -és két küsebbecske gyerek (gyermek mint fiu) Sabau - akinek a nevét megjegyeztem :)-olyan négyéves körüli, a kisebbik még kettõ sincs. A férfi lagziban van, ugye esküvõ szezon.
A nyári konyhában- amire az én fogalmaim alapján a legjobban hasonlít – félhomály és meglehetõsen sok zavar ahogy belépünk, a 2 alapdolog hiánya - a tûzhely meg az asztal-, rengeteg teret hagy a félhomály és a tûzrakás a helyiség sarkában ..a mellette kuporgó idõsebb hölgy látványával, nem csak Jánoson, aki szó szerint alig fér be, hanem a két németen is ugyanazt a ledermedt riadtságot látom, mintha beestünk volna az egérlyukban.
Az egyértelmû, hogy nem ezt vártuk, de a francia pár közvetlensége, a feloldódó 58 éves Mimi nagymama, aki kész csoda, hogy mennyire beszéli az angolt, meg a két poronty, aki folyamatosan a tûz közelében hozza a frászt ránk, olyan autentikus hangulatot teremt, hogy földre kuporodva figyelmesen követjük a szakszerû mozdulatokat, amivel a vacsoránk készül –végül is ezért jöttünk Indiában nem.
Az égõ gally kupac, fölé valami olyan csuda-csodás módon van odaillesztve az üst jellegû tetemes edény, hogy János a fizika törvényeit kérdõjelezi meg, Jeremy, aki hivatás szerû francia szakács meg szakszerûeket kérdez az étel fûszerezéseirõl – látom is magam elõtt erdélyi nagymamámat, hogy elküldené valahova, ha ilyeneket kérdezne, s nem hagyná dolgozni.
Idõközben megérkezik Boaz, egy izraeli 4
A vacsora rizs, dallal – lencsefõzelékkel – és még valamivel, végén finom tea, ilyent vendéglátó helyen nem eszik az ember. És bár nem minden estémet szeretném itt tölteni, azért alázatosan és boldogan alszok el este, jó napunk volt.
Mc-load Ganjban rengeteg mindent lehet csinálni: jógázni, vipassanázni – a meditáció egyik formája-, fotókiállítást nézni, beiratkozni indiai vagy tibeti fõzõiskolában, este filmet vagy dokumentumfilmet nézni – több kávéházban is van esti vetítés, és a rengeteg önkéntes munkalehetõségrõl még nem is beszéltem. A legtöbb külföldi telefonbeszélgetésébõl azt lehet kihallani, „sorry I already have plans for tonight, maybe tomorow” (Sajna mára már van programom, esetleg holnap).
Itt jártunk, jól jártunk, megtudunk egyet és mást a tibetiek helyzetérõl, a kíniak brutális elnyomásáról, ami még 2
Három nap, béke, momok, és himalájai napsütés után a hideg esték és az elkényelmesedés elõl, elindultunk Shimlában.
2010. november 25., csütörtök
5 nap csend Kistibetben
Dharamsala-ban vagyunk, egy helyi vendégházban, János bombázza a disznókat és cseszd-meg-el- (Angry Birds játék), ami öt nap intenzív buddhista tanítás után, meglehetősen furcsán hangzik, a buddhisták ugyanis amellett, hogy végtelenül békés emberek, abban hisznek, hogy ölni, akár egy hangyát is rossz karmát teremt, és a következő életünkben - mert ugye a reinkarnációban is hisznek – megfizetünk érte, az is lehet mi leszünk a virtuális disznók.
Holnap nyilvános tanítása van a dalai lámának, így hát küzdünk még egy kicsit a hideggel-körülbelül annyira lehet hideg mint otthon, csak itt fűtés az nuku.
Mesélek kicsit az öt napos retreat-ünkről – nem tudom mi a használatban levő magyar szó rá, szószerinti fordításban visszavonulást jelent, fogalomvilágában talán a zarándoklathoz lehet legközelebb.
Valahol 2500 és 3000 m magasan fent a hegyekben van egy meditációs központ – Indiában több ilyen is van és nem csak a hegyekben - Tushitanak hívják , ide a tavalyi év folyamán mindegy 1300 ember jött el a világ legkülönbözőbb részeiről. amerikaiak, izraeliek-miután leszerelnek a katonaságból, nagyon sok civil keresi a megnyugvását itt-, angolok, meglehetősen sok német, ausztrál – a központot vezető fiatalember is az, na és sorolhatnám még, a tavalyi nyilvántartásban szerepelő 55 különböző ország nevét.
Ami közös ezekben az emberekben, hogy olyan technikákat vagy filozófiai gondolatokat keresnek, ami javíthatja jelenlegi életvitelük minőségét, illetve mindannyian elfogadható szinten értekeznek angol nyelven – Hiro a japán fiatalember szótárgéppel nyomja, nem semmi, de azért beszéli is a nyelvet. A jellemző életkor, hát ez érdekes a 17-től a 79-ig bármi előfordulhat, a mi csoportunkban az átlagéletkor valahol a 25-35 körül lehetett, de mivel beszélgetnünk nem volt szabad! ez nem derült ki pontosan, tény hogy volt 2-3 ötven fölötti is.
Na és akkor már ismert az első szabály: az itt összegyűlt 76 ember 5 napig nem beszélt, sem szünetben sem kaja közben – csak a csalós cigizők néha. Emellett minden nap ugyanaz volt a program -ovis korom óta nem volt ilyen rendezett, kiegyensúlyozott hetem .
Minden reggel 6:00 kor szólt az első gong -volt egy felelős, akinek végig ez volt a dolga, és mivel a telefonjaink, laptopjaink és mindenféle szórakoztató elektronikai kütyünket, széf-be helyeztük még az első nap, igencsak rá kellett hangolódni erre a különleges hangra.
A második gong jelezte, hogy 10 percen belül kezdődik a program és ez hiba nélkül meg is történt minden nap 6:45kor. Addig már ott párolgott előttünk pléh csészénkben a finom gyömbérem mézes reggeli tea és kockás pokrócainkba csavarodva, amit a szobákból hoztunk ki a hideg ellen ott üldögéltünk szépen sorban kis párnáinkon, előttünk kisszék szerű asztalkáinkkal, mind a 75-en illetve néha János is (na jó na egyszer véletlenül aludt el, és csak másodszor szándékosan, különben fegyelem volt )
Jó része volt ez a napnak, szeretjük a hajnalok hangulatát, de többnyire lusták vagyunk felkelni ebben az órában; jó volt, ahogy 10 perc alatt kivilágosodott alattunk a völgy – erdős részen voltunk úgyhogy csak a fák között lehetett kilátni, de annál érdekesebb volt egy-egy szakasz, ahol kinyílt a völgy.
7:30tól reggeli minden nap ugyanaz, porridge- zabkása, ami mellé mézet, mogyorókrémet lehetett tenni, mint tulajdonképpen majd minden kaja mellé, amit itt kaptunk plusz reggelire egy banán – félreértés ne legyen nem panasz ez, csak a tényeket mondom, ez tanítónk szavajárása volt.
Reggelizni jó volt, na nem első nap, de mikor második nap reggel ugyanazt látja a tálkájában az ember, elkezd kreatívkodni, viszonylag hamar feltaláltam a cukrozott zabkását, banán darabokkal és mondhatni ez lett a kedvencem már agyaltam is rajta, hogy lehetne otthon müzli-főzeléket csinálni reggelre – minden orvosom azt mondta reggel egyek, eddig nem igazán tudtak rávenni, de ez a porridge, ez jó, és hihetetlen megnyugtatja a reggeli gyomrot – na majd főzök nektek, ha rájöttem a titkára.
Reggeli után következett a karma-jóga rész! Más szóval budipucolás. Vészesen hangzik, de távolról sem volt olyan szörnyű, mint azt az ember fantáziája képes előre felnagyítani.. Már bejelentkezéskor elmondták, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a közösből, 76 ember után igencsak felgyűl a mosogatnivaló, takarítanivaló, stb, ahogy a karma hozza bejelentkezési sorrendbe mindenkit besorolnak valahova, és napi 10 percben reggeli vagy ebéd után a kijelölt emberekkel elvárt, hogy elvégezze. János már akkor mondta, hogy ő érzi, hogy őt budipucoló lesz –a legalsóbb kaszt, kacagtuk utólag -, mikor a tájékoztató volt, és lőn, nemcsak ő, de én is, külön csoportban. Persze ez idő alatt se illett beszélni, ha igen akkor csak a témához kapcsolódóan, add ide a wc-kefét Sagir. Sagir az én vécepucoló társam volt, szolid,komoly és előzékenyen udvarias 35-37 körüli indiai fiatalember . Udvariasságáról csak annyit, hogy mikor utolsó nap a jól elvégzett munka örömével elköszöntünk, Mam-nek vagyis asszonyomnak szolított, ami 4 nagy közös wc sikálás után nem semmi – az indiaiak gyakran használják ezt a megszólítást ez a feltétlen tisztelet jele. Sagiral tehát nem sokat beszéltünk, első két nap mindössze, annyit mondott hangosan, hogy „ha ezt a feleségem látná..”, utolsó nap pedig kiderült, hogy repülő mérnök, az egyik legelismertebb indiai repülőtársaságnál a Kingfishernél, hát ilyen ez az élet.
Szóval a jól elvégzett munka örömével, minden nap 9:00kor indult a tanítás, amit egy igencsak életrevaló, agilis buddhista szerzetesnő – Venerable Robina Courtin ,- tartott, aki eredetileg ausztrál származású, és igencsak színes tapasztalati háttérrel rendelkezik, több állampolgársággal, szigorú katolikus neveltetéssel, volt már hithű kommunista, aztán meggyőződéses feminista mozgalmár, míg 30 évvel ezelőtt megtalálta a buddhista filozófiát.és azóta tanít, illetve sokat foglalkozott amerikai börtönökben az elítélt emberek tanításával és támogatásával, nem egy esetben olyan emberekkel is, akik a kivégzésüket várták.
Robina napi két alkalommal, délelőtt és délután több órán keresztül mesélt a buddhizmus alap elméleteiről és, ami igazi erőssége, hogy mindezt nyugati embereknek számára érthető egyszerű nyelven – igaz, hogy iszonyat be tud gyorsulni, de poénos önkritikával elütve az élét időnként ezt korrigálja.
A család nyugalmára és lelki békéjéért legyen mondva, agymosás tehát nem volt, egy másik, a mienktől különböző világnézetről van ugyan szó, de a buddhisták végtelen békés emberek, nem akarnak legyűrni semmit az érdeklődő torkán, a tanításaik érdekes filozófiai, életvezetési kérdéseket vetnek fel, ennyi.
Az ebéd sokak szerint a napi kajálás fénypontja, én egy életre összevesztem a piros murokkal – répával -, elképzelni nem tudom, miért piros az itteni répa, a közepe olyan színű mint a mienk, és ugyan az ízével semmi baj nincs, sőt, de pirosságával annyira hangsúlyosan benne volt minden ételben, folyamatosan emlékeztetve, hogy tulajdonképpen minden kaja legyen az leves vagy második ugyanabból a három-négy alapanyagból készül, persze más fűszerezéssel hogy a harmadik nap már ráfanyalodtam a Maggi tasakos levesünkre és azóta is irtózom még ha csak a piaci árusok standján látom is.
Jut eszembe szerettem kint enni, az ebédlőnek volt egy külső terasza, ahol néha a központban lakó szerzetesekkel lehetett csendesen együtt falatozni, illetve a terasz alatti erdő ösvényén egyenruhás indiai gyerekek vonultak iskolában – nagyon szépek az iskolai egyenruhák, anyukám gyerekkori fényképein láttam hasonlót, minden kislány haja két copfban fonva, kizárólag piros vagy fekete masnival, halvány lila uniformis a vállon keresztbe átvetett fehér pánttal. De a kinti evésnek nem a Himalája látvány volt az igazi izgalma, hanem a majmok! Nagyobb csoportokban, kicsi, nagy, teljes kolóniák, a legnagyobb természetességgel léteznek együtt az emberekkel, olyan közelségbe néha mint a helyi kutyák – nem szabad szemkontaktust teremteni velük illetve rájuk mosolyogni, mindkettőt agresszív megnyilvánulásként értelmezik, mondták a helyiek - , jönnek mennek a fenyőfák ágain, időnként nagyot huppanva a háztetőkön, ha éppen összekapnak pedig éktelen hangos ricsajjal és félelmetes sivítozás közepette robognak át a gyanútlanul sütkérező emberek között.
A majmok tehát lopnak, nem csak alsóneműt, amit állítólag a fejükre húznak, hanem törülközőt, meg bármilyen kint felejtett ruhadarabot, mert azon jó himbálózni, na és persze kaját is hihetetlen gyorsasággal. A kint evésnek tehát ez a kihívása. Saját szememmel láttam, amint egy szempillantás alatt csomagolta fel magának a zsömlét és hozzávalót az asztalról, míg a lány, akié a kaja volt, egy pillanatra lépett vissza az ebédlőben a teájáért.
A tanítások között voltak chai –tejes-tea -szünetek, lehetett könyvtárba olvasgatni, napon ücsörögni, vagy az elgémberedett tagokat tornáztatni a napsütéses lapos-tetőn. Voltak csoportos beszélgetések – ilyenkor kifejezettem a hallottakról lehetet értekezni, gondolkodni egy órán át -, illetve irányított meditációs gyakorlatok, amikor a több-ezer éves meditációs technikát próbálták megízleltetni velünk, több kevesebb sikerrel.
Összességében az utazásunk igen nyugalmas, meghitt részén vagyunk túl, és bár az éjszakai hideg próbára tett – nemhiába ez a központ utolsó programja ebben az évben, és a szerzetesek is melegebb helyre vonulnak – azért jó volt itt lenni, és ahogy dharamsalai magyar erdélyi barátunk mondja– akiről itt tartózkodása alatt még reklámfilmet is forgattak véletlenszerűen- „ fáztatok, de nem ráfáztatok”, ez a lényeg.
Bárki teheti próbálja ki, nem kell Indiába utazni hozzá, retreat néven számos otthoni helyen is szerveznek hasonló eseményeket és jót tesz megállni kicsit a nagy rohanásból.
Holnap nyilvános tanítása van a dalai lámának, így hát küzdünk még egy kicsit a hideggel-körülbelül annyira lehet hideg mint otthon, csak itt fűtés az nuku.
Mesélek kicsit az öt napos retreat-ünkről – nem tudom mi a használatban levő magyar szó rá, szószerinti fordításban visszavonulást jelent, fogalomvilágában talán a zarándoklathoz lehet legközelebb.
Valahol 2500 és 3000 m magasan fent a hegyekben van egy meditációs központ – Indiában több ilyen is van és nem csak a hegyekben - Tushitanak hívják , ide a tavalyi év folyamán mindegy 1300 ember jött el a világ legkülönbözőbb részeiről. amerikaiak, izraeliek-miután leszerelnek a katonaságból, nagyon sok civil keresi a megnyugvását itt-, angolok, meglehetősen sok német, ausztrál – a központot vezető fiatalember is az, na és sorolhatnám még, a tavalyi nyilvántartásban szerepelő 55 különböző ország nevét.
Ami közös ezekben az emberekben, hogy olyan technikákat vagy filozófiai gondolatokat keresnek, ami javíthatja jelenlegi életvitelük minőségét, illetve mindannyian elfogadható szinten értekeznek angol nyelven – Hiro a japán fiatalember szótárgéppel nyomja, nem semmi, de azért beszéli is a nyelvet. A jellemző életkor, hát ez érdekes a 17-től a 79-ig bármi előfordulhat, a mi csoportunkban az átlagéletkor valahol a 25-35 körül lehetett, de mivel beszélgetnünk nem volt szabad! ez nem derült ki pontosan, tény hogy volt 2-3 ötven fölötti is.
Na és akkor már ismert az első szabály: az itt összegyűlt 76 ember 5 napig nem beszélt, sem szünetben sem kaja közben – csak a csalós cigizők néha. Emellett minden nap ugyanaz volt a program -ovis korom óta nem volt ilyen rendezett, kiegyensúlyozott hetem .
Minden reggel 6:00 kor szólt az első gong -volt egy felelős, akinek végig ez volt a dolga, és mivel a telefonjaink, laptopjaink és mindenféle szórakoztató elektronikai kütyünket, széf-be helyeztük még az első nap, igencsak rá kellett hangolódni erre a különleges hangra.
A második gong jelezte, hogy 10 percen belül kezdődik a program és ez hiba nélkül meg is történt minden nap 6:45kor. Addig már ott párolgott előttünk pléh csészénkben a finom gyömbérem mézes reggeli tea és kockás pokrócainkba csavarodva, amit a szobákból hoztunk ki a hideg ellen ott üldögéltünk szépen sorban kis párnáinkon, előttünk kisszék szerű asztalkáinkkal, mind a 75-en illetve néha János is (na jó na egyszer véletlenül aludt el, és csak másodszor szándékosan, különben fegyelem volt )
Jó része volt ez a napnak, szeretjük a hajnalok hangulatát, de többnyire lusták vagyunk felkelni ebben az órában; jó volt, ahogy 10 perc alatt kivilágosodott alattunk a völgy – erdős részen voltunk úgyhogy csak a fák között lehetett kilátni, de annál érdekesebb volt egy-egy szakasz, ahol kinyílt a völgy.
7:30tól reggeli minden nap ugyanaz, porridge- zabkása, ami mellé mézet, mogyorókrémet lehetett tenni, mint tulajdonképpen majd minden kaja mellé, amit itt kaptunk plusz reggelire egy banán – félreértés ne legyen nem panasz ez, csak a tényeket mondom, ez tanítónk szavajárása volt.
Reggelizni jó volt, na nem első nap, de mikor második nap reggel ugyanazt látja a tálkájában az ember, elkezd kreatívkodni, viszonylag hamar feltaláltam a cukrozott zabkását, banán darabokkal és mondhatni ez lett a kedvencem már agyaltam is rajta, hogy lehetne otthon müzli-főzeléket csinálni reggelre – minden orvosom azt mondta reggel egyek, eddig nem igazán tudtak rávenni, de ez a porridge, ez jó, és hihetetlen megnyugtatja a reggeli gyomrot – na majd főzök nektek, ha rájöttem a titkára.
Reggeli után következett a karma-jóga rész! Más szóval budipucolás. Vészesen hangzik, de távolról sem volt olyan szörnyű, mint azt az ember fantáziája képes előre felnagyítani.. Már bejelentkezéskor elmondták, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a közösből, 76 ember után igencsak felgyűl a mosogatnivaló, takarítanivaló, stb, ahogy a karma hozza bejelentkezési sorrendbe mindenkit besorolnak valahova, és napi 10 percben reggeli vagy ebéd után a kijelölt emberekkel elvárt, hogy elvégezze. János már akkor mondta, hogy ő érzi, hogy őt budipucoló lesz –a legalsóbb kaszt, kacagtuk utólag -, mikor a tájékoztató volt, és lőn, nemcsak ő, de én is, külön csoportban. Persze ez idő alatt se illett beszélni, ha igen akkor csak a témához kapcsolódóan, add ide a wc-kefét Sagir. Sagir az én vécepucoló társam volt, szolid,komoly és előzékenyen udvarias 35-37 körüli indiai fiatalember . Udvariasságáról csak annyit, hogy mikor utolsó nap a jól elvégzett munka örömével elköszöntünk, Mam-nek vagyis asszonyomnak szolított, ami 4 nagy közös wc sikálás után nem semmi – az indiaiak gyakran használják ezt a megszólítást ez a feltétlen tisztelet jele. Sagiral tehát nem sokat beszéltünk, első két nap mindössze, annyit mondott hangosan, hogy „ha ezt a feleségem látná..”, utolsó nap pedig kiderült, hogy repülő mérnök, az egyik legelismertebb indiai repülőtársaságnál a Kingfishernél, hát ilyen ez az élet.
Szóval a jól elvégzett munka örömével, minden nap 9:00kor indult a tanítás, amit egy igencsak életrevaló, agilis buddhista szerzetesnő – Venerable Robina Courtin ,- tartott, aki eredetileg ausztrál származású, és igencsak színes tapasztalati háttérrel rendelkezik, több állampolgársággal, szigorú katolikus neveltetéssel, volt már hithű kommunista, aztán meggyőződéses feminista mozgalmár, míg 30 évvel ezelőtt megtalálta a buddhista filozófiát.és azóta tanít, illetve sokat foglalkozott amerikai börtönökben az elítélt emberek tanításával és támogatásával, nem egy esetben olyan emberekkel is, akik a kivégzésüket várták.
Robina napi két alkalommal, délelőtt és délután több órán keresztül mesélt a buddhizmus alap elméleteiről és, ami igazi erőssége, hogy mindezt nyugati embereknek számára érthető egyszerű nyelven – igaz, hogy iszonyat be tud gyorsulni, de poénos önkritikával elütve az élét időnként ezt korrigálja.
A család nyugalmára és lelki békéjéért legyen mondva, agymosás tehát nem volt, egy másik, a mienktől különböző világnézetről van ugyan szó, de a buddhisták végtelen békés emberek, nem akarnak legyűrni semmit az érdeklődő torkán, a tanításaik érdekes filozófiai, életvezetési kérdéseket vetnek fel, ennyi.
Az ebéd sokak szerint a napi kajálás fénypontja, én egy életre összevesztem a piros murokkal – répával -, elképzelni nem tudom, miért piros az itteni répa, a közepe olyan színű mint a mienk, és ugyan az ízével semmi baj nincs, sőt, de pirosságával annyira hangsúlyosan benne volt minden ételben, folyamatosan emlékeztetve, hogy tulajdonképpen minden kaja legyen az leves vagy második ugyanabból a három-négy alapanyagból készül, persze más fűszerezéssel hogy a harmadik nap már ráfanyalodtam a Maggi tasakos levesünkre és azóta is irtózom még ha csak a piaci árusok standján látom is.
Jut eszembe szerettem kint enni, az ebédlőnek volt egy külső terasza, ahol néha a központban lakó szerzetesekkel lehetett csendesen együtt falatozni, illetve a terasz alatti erdő ösvényén egyenruhás indiai gyerekek vonultak iskolában – nagyon szépek az iskolai egyenruhák, anyukám gyerekkori fényképein láttam hasonlót, minden kislány haja két copfban fonva, kizárólag piros vagy fekete masnival, halvány lila uniformis a vállon keresztbe átvetett fehér pánttal. De a kinti evésnek nem a Himalája látvány volt az igazi izgalma, hanem a majmok! Nagyobb csoportokban, kicsi, nagy, teljes kolóniák, a legnagyobb természetességgel léteznek együtt az emberekkel, olyan közelségbe néha mint a helyi kutyák – nem szabad szemkontaktust teremteni velük illetve rájuk mosolyogni, mindkettőt agresszív megnyilvánulásként értelmezik, mondták a helyiek - , jönnek mennek a fenyőfák ágain, időnként nagyot huppanva a háztetőkön, ha éppen összekapnak pedig éktelen hangos ricsajjal és félelmetes sivítozás közepette robognak át a gyanútlanul sütkérező emberek között.
A majmok tehát lopnak, nem csak alsóneműt, amit állítólag a fejükre húznak, hanem törülközőt, meg bármilyen kint felejtett ruhadarabot, mert azon jó himbálózni, na és persze kaját is hihetetlen gyorsasággal. A kint evésnek tehát ez a kihívása. Saját szememmel láttam, amint egy szempillantás alatt csomagolta fel magának a zsömlét és hozzávalót az asztalról, míg a lány, akié a kaja volt, egy pillanatra lépett vissza az ebédlőben a teájáért.
A tanítások között voltak chai –tejes-tea -szünetek, lehetett könyvtárba olvasgatni, napon ücsörögni, vagy az elgémberedett tagokat tornáztatni a napsütéses lapos-tetőn. Voltak csoportos beszélgetések – ilyenkor kifejezettem a hallottakról lehetet értekezni, gondolkodni egy órán át -, illetve irányított meditációs gyakorlatok, amikor a több-ezer éves meditációs technikát próbálták megízleltetni velünk, több kevesebb sikerrel.
Összességében az utazásunk igen nyugalmas, meghitt részén vagyunk túl, és bár az éjszakai hideg próbára tett – nemhiába ez a központ utolsó programja ebben az évben, és a szerzetesek is melegebb helyre vonulnak – azért jó volt itt lenni, és ahogy dharamsalai magyar erdélyi barátunk mondja– akiről itt tartózkodása alatt még reklámfilmet is forgattak véletlenszerűen- „ fáztatok, de nem ráfáztatok”, ez a lényeg.
Bárki teheti próbálja ki, nem kell Indiába utazni hozzá, retreat néven számos otthoni helyen is szerveznek hasonló eseményeket és jót tesz megállni kicsit a nagy rohanásból.
2010. november 23., kedd
Indiai wedding a csillagok szerint
Indiában esküvő szezon van, nem ám csak úgy az év bármelyik részében eszünkbe jut házasodgatni, nem, itt ennek is pontosan megszabott rendje van. A házasságok nagyrésze még mindig "aranged marriage" vagyis a szervezett házasság, a szülők kasztbéli elhelyezkedésük, társadalmi státuszuk és gazdasági érdekeiket figyelembe véve keresnek férjet feleséget a gyereküknek, de nekünk csak ne legyen ítlkező véleményünk a vállásaik száma közelébe nem ér a mienknek.
Lényeg a lényeg alkalmunk volt részt venni egy elő -lagzin, Delhitől kb. 100 kmre levő faluban, és ahogy János mondja nálunk a cigányvajda lánya megy így férjhez, pár kép még a picassa albumban.
Orss
Lényeg a lényeg alkalmunk volt részt venni egy elő -lagzin, Delhitől kb. 100 kmre levő faluban, és ahogy János mondja nálunk a cigányvajda lánya megy így férjhez, pár kép még a picassa albumban.
Orss
2010. november 22., hétfő
Delhi felett az ég (by Janos)
Mindig keserű ámulatba ejt, ha olyan helyen járok, ahol a dicső múlt és a szívfacsaró jelen együtt él, és a letűnt kor málló patinája, mint jóságos gazdag nagybácsi próbálja a csetlő botló unokaöccsét magához hasonlatossá tenni, de láthatóan nem sikerülhet.
Bár vajmi keveset tudok a fent említett dicső történelmi szakasz hétköznapi gyötrelmeiről, és azt is nehezen tudom elképzelni, hogy micsoda pompában tengethették a például szerda estéket a maharadzsák és mogulok, de azt biztosra veszem, hogy azt, ami a mai – általam megismerhető - állapotokat jellemzi, az már távolról sem hasonlít a letűnt korok arányaira.
Egy olyan gazdag kereskedő ország, mint India áldozata lett egy olyan kor első hírnökeinek, amit ma globalizált világnak nevezünk. Persze korábban is tűntek el gyorsan és rejtélyes módon fejlett civilizációk a történelem süllyesztőjében, egy-egy hirtelen felütött járvány, vagy túlzottan ambiciózus nomád horda betörésekor, esetleg éghajlati változás bekövetkezésére, de a modern korban történt és jól lekövethető események talán még inkább késztetik együtt érző fejcsóválásra az embert.
A rendszer alapja mindig is azt volt, hogy végtelen számban áll rendelkezésre olyan forrás, amivel, mégha alacsony hatásfokkal is, de minden feladat elvégeztethető ill, anyagi jav megtermelhető. Ez volt pedig az emberi munkaerő. Ez a ma milliárdos sokaság arányaiban akkor is rendelkezésre állt, és a társadalmi hierarchia precízen felépített struktúrájában egy olajozott gépezetként működhetett. Erre mi is lehetne jobban példa, mint az, hogy azok a történelmi épületek, amik csak fennmaradtak ebből a korból ámulatba ejtő precizitással és szakértelemmel épültek egy olyan korban, ahol emberi és állati energián és természetben fellelhető eszköz, ill alapanyagon kívül nem volt semmi olyan technika, mint a mai korban, ahol nemzetek szeretik saját nagyságúkat hirdetni egy-egy jelképes építménnyel.
Nyilván az akkori szakszervezetiseknek és munkavédelmiseknek volt elég dolguk, (de legalább akkor még voltak), de a rendszer működött, mégha totalitáriátus is volt, de egyre biztosan jó volt: az ország gazdagsága, a megtermelt vagyon a rendszeren belül maradt.
Tartott ez mígnem meg nem jelentek az ifjú titánok a tenger felől, és először korrekt gentlemanként, később már kicsit nyomulósabban fellépve úgy gondolták, hogy miért is ne lehetne ez a sok minden az övék, ha már úgyis erre jártak, úgyhogy gyorsan lenyomták a fennálló rendet és neki is láttak és szépen széthordani azt, amit évszádok (tán ezredek) alatt összeraktak a helyiek.
Ez sem az első eset a történelemben, nem is azért mondom, volt már ilyen, és azt sem lehet igazán kitalálni, hogy a modern korban hogyan alakult volna a társadalmi és gazdasági viszonyai az országnak, valahogy olyan érzésem van az itt töltött idő alatt, hogy azt a fajta értéket, amit a nyugati ember lelki békének, vagy akár ezt az elcsépelt boldogság szót is használhatnám, nem tudta elvinni innen. Persze ez nem india-specifikum, más ázsiai országban is tapasztaltam már azt, hogy a nyugati értékrenddel nehezen értelmezhető standardok alapján élők valahogy mégis közelebb vannak ahhoz, amit mifelénk plazmatévével, vagy éppen szilikonnal akarnak megoldani a népek.
És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy visszakanyarodjak kezdeti mondanivalómhoz, és így talán érthetőbbé is válik a dolog számomra is (aki hozzáteszem továbbra is rácsodálkozó szemlélője és ezáltal boldog kitüntetettje vagyok ennek a világnak), hogy az amit ma hallottam egy helyi ember szájából miszerint „India az a hely ahol minden működik, csak senki sem tudja igazán, hogy hogyan”, miért is adja a gerincét ennek a rendszernek. Akaratlanul is a nyelvemre kívánkozik, hogy csak hit kérdése az egész. S bár nem vagyok avatott szakértője ennek a kérdésnek sem, mégis úgy érzem, hogy egy kicsit erről van szó. Amit tapasztalok, hogy az emberek vallásosak, hisznek, de nem görcsösen, vagy feszülten, hanem úgy, hogy érzik, az az Isten ill annak egyéb megjelenési formái, segítségükre lesz, hiszen csak kérni kell. Nincs azon vita, hogy most akkor egy az Isten vagy éppen három. Annyi amennyit mi gondolunk. Pont. És nem lesz semmi gond, köthetjük a vezetéket a pózna tetején a többi harminchathoz, vagy fürödhetünk a folyóban, ahol halott testek bomlanak, és a taxisofőr szerint, noször (nem-uram), Delhiben nájszvedör (szépidő) van, még akkor is ha a napot sem látjuk a szmogtól.
És akkor kiül a mosoly az arcunkra, mert ez az, amit mi otthon nem tudunk...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)