Dharamsala ráadás

Dharamsalaban még 3 napot maradtunk, na nem azért mint az elõre tervezve volt – a dalai láma tanítása miatt, az is volt benne -, hanem mert Dharamsalaban lenni jó.
Ahogy sokan mondják ez már nem India, a tibeti emberek jóravalóak, nincs a folyamatos átverés légköre, és hihetetlen jó momót sütnek/fõznek.

A tushitai program után 2 opciónk adódott, mivel 3 napos oktatása volt a dalai lámának, ezért a központba is maradhattunk volna, de melegebb szállás reményében végül úgy döntöttünk, hogy pár kurzustársunkkal tartunk, akik ismertek egy jó helyet a közeli faluban Bhagsu-ban, ahol ráadásul a családdal lehet vacsorázni. Az ajánlat kecsegtetõ volt, fõleg, mert a fûtés szó is mintha elhangzott volna, de hát senkinek nem anyanyelve az angol – Jeremy francia, Katie svájci, a másik párocska, akik velük tartott Robert és Alev õk németek, bár késõbb kiderült,hogy Alev tulajdonképpen török származású -, szóval angol nyelv ide vagy oda fûtés az nem lett.képkint ház elõtt

A hely viszont csodásan nyugis, Bhagsu hegyoldali falu, nincsenek utak, tényleg!, apró ösvények, lépcsõk kötik össze a házakat a völgyel,ennek ellenére termetes házakat építenek, hogy-hogy hát felhordják a sódert szamárháton, meg mindent, ami kell, lassan alaposan. kép házak

Mc-Load Ganj – Dharamsala felsõ része világváros , nem annyira igényes turistáknak, mint utazóknak – a turista jó kis szolgáltatásokat akar, és minél többet a pénzéért, az utazónak különösebben nincs pénze, és ami van azzal nem akar szolgáltatásokat halmozni, szívesebben választ olyan helyzetet, ahol közel kerülhet a kultúrához, a helyi emberekhez, még ha ez némi kellemetlenséggel és lényegesebben kevesebb biztonsággal is jár.


Mc-Load Ganjban viszont szolgáltatásokból sincs hiány, a tibeti Momo Caffee-ban autentikus, tibeti szakács által készített momót, thenkhukot és thukpát lehet találni, a Carpe Diemben jó a pizza, a Common Groundban pedig tényleg jól fõznek, óvatosan a csípõssel, ha arra jártok, nem európai emberre méretezet – persze elõre megkérdik mennyi legyen az annyi, a norál csipõs az nekünk már sok – még a leheletünket is látni tõle J

A láma tanítását megnéztük, de részben mivel orosz buddhistáknak szólt – bizony Oroszország bizonyos részein a legnagyobb vallás volt, csak Sztálin atyánk tett róla, hogy ne legyen az, és állítólag, most kezdik el visszaépíteni a romokra az új kolostorokat -, részben pedig, mert viszonylag hamar rájöttünk, hogy a kisrádiónk, amin a fordítást lehetett hallgatni pontsan olyan jól mûködik a közeli napsütötte kis kávézó teraszán is, rántottaevés közben mint, ha ott kuporognánk, törökülésben, zsibbadt lábakkal a vietnami csoport tagjai közt, ahol szintén csak tvbõl látni a lámát. Szóval jöttünk, láttunk, aztán meg kávéztunk, másnap meg harmadnap már csak jöttünk és kávéztunk, de nagy élmény figyelni a mindenféle érdekes mongoloid arcvonású embert, amint sietnek haza a hideg elõl a naplementés délutáni utcán.
És ennek hála János is gyakorolhatta kicsit leporosodott orosz tudását – idõs néni próbál rendelni a pultnál, nem sikerül, segítségkérõen néz körül, ki is szúrja a mindenkinél fejjel magasabban ülõ Jánost, aki odaadó mosollyal válaszol, miután végighallgattuk a néni gurgulázó kérését Nye pányémájes + kedves mosoly.

A szállás mint mondtam, pár kilométerrel fentebbi faluban volt, amelynek van egy igencsak szépecske vízesése, és ha itt jár az ember rögtön bizalommal falatozik a faluban is, mert a víz kristálytisztán zubog le a hegyrõl, ez nem a koszos, zsúfolt, igénytelen Delhi – de írhatnák bármilyen más általunk látogatott település nevet is többé kevésbé megállná a helyét a dolog

Bhagsuban kb 25 perces esti séta volt a hazajutás, hegyre fel,lépcsõk, sötét, kutyák – irdatlanul csillagos ég, jófej kutyák- de a csend megérte, melegebbnek meg lent se volt az itteni családok ha fáznak közelebb ülnek a tûzhöz.- állítólag nem szokott -5nél több lenni és ez is csak pár napig, fent a hegyen 3000en?? Hát ki érti ezt 5 körüli úriember, aki Thaiföldön él pár éve, vízum problémák miatt jött Indiában és, ha a hideg el nem kergeti, akkor itt is marad 6 hónapot. Õ is szintén a család vendége és bár az elején kissé bizalmatlan, a vacsora végére jó kis beszélgetés alakul ki a thai versus indiai társadalmi különbségekrõl, tapasztalatokról, és egy izraeli férfi életérõl egy másik –harmadik-kitudjahányadik ázsiai országban. Fogalmunk nincs az életrõl Európában vonom le a következtetést.008ban is emberi áldozatokat követelt- kicsit olyan mint Erdély pár évvel ezelõtt, az én generációm hálistennek már keveset tud ezekrõl, de érdemes felcsapni a google-t és megnézni mi történik körülöttünk a világban, mielõtt teljesen odalennénk a saját belpolitikánktól, azon is elgondolkodva, hogy akkorkák vagyunk problémáinkkal együtt, hogy Delhi, India fõvárosának több a lakossága, mint mi összesen.

Apropó tûz, vacsora a családdal.. Mit gondol az európainak mikor azt hallja, együtt vacsorázunk a háziakkal – hát, hogy a népes család biztosan körülüli a megterített asztalt, valószínû a családfõvel az asztalfõn, a szép nagy szemû indiai gyerekek ott csintalankodnak majd körülöttünk, csillapíthatatlan kíváncsisággal és szégyenlõsséggel, a szülõk meg versenyt udvariaskodnak a vendégekkel, hogy ugyan már együnk még egy kicsit.
Na tessék elképzelni, hogy egészen egyszerûen az élet nem ilyen- valószínû nálunk se volt mindig, de itt definitely nem . kép vacs
A család konyhája egyterû és egy rozzant ágyon, meg egy nyitott tûzhelyen kívül nincs benne semmi. A két asszony egyszerûen is díszes száriban – anyós és meny -és két küsebbecske gyerek (gyermek mint fiu) Sabau - akinek a nevét megjegyeztem :)-olyan négyéves körüli, a kisebbik még kettõ sincs. A férfi lagziban van, ugye esküvõ szezon.
A nyári konyhában- amire az én fogalmaim alapján a legjobban hasonlít – félhomály és meglehetõsen sok zavar ahogy belépünk, a 2 alapdolog hiánya - a tûzhely meg az asztal-, rengeteg teret hagy a félhomály és a tûzrakás a helyiség sarkában ..a mellette kuporgó idõsebb hölgy látványával, nem csak Jánoson, aki szó szerint alig fér be, hanem a két németen is ugyanazt a ledermedt riadtságot látom, mintha beestünk volna az egérlyukban.
Az egyértelmû, hogy nem ezt vártuk, de a francia pár közvetlensége, a feloldódó 58 éves Mimi nagymama, aki kész csoda, hogy mennyire beszéli az angolt, meg a két poronty, aki folyamatosan a tûz közelében hozza a frászt ránk, olyan autentikus hangulatot teremt, hogy földre kuporodva figyelmesen követjük a szakszerû mozdulatokat, amivel a vacsoránk készül –végül is ezért jöttünk Indiában nem.
Az égõ gally kupac, fölé valami olyan csuda-csodás módon van odaillesztve az üst jellegû tetemes edény, hogy János a fizika törvényeit kérdõjelezi meg, Jeremy, aki hivatás szerû francia szakács meg szakszerûeket kérdez az étel fûszerezéseirõl – látom is magam elõtt erdélyi nagymamámat, hogy elküldené valahova, ha ilyeneket kérdezne, s nem hagyná dolgozni.

Idõközben megérkezik Boaz, egy izraeli 4
A vacsora rizs, dallal – lencsefõzelékkel – és még valamivel, végén finom tea, ilyent vendéglátó helyen nem eszik az ember. És bár nem minden estémet szeretném itt tölteni, azért alázatosan és boldogan alszok el este, jó napunk volt.

Mc-load Ganjban rengeteg mindent lehet csinálni: jógázni, vipassanázni – a meditáció egyik formája-, fotókiállítást nézni, beiratkozni indiai vagy tibeti fõzõiskolában, este filmet vagy dokumentumfilmet nézni – több kávéházban is van esti vetítés, és a rengeteg önkéntes munkalehetõségrõl még nem is beszéltem. A legtöbb külföldi telefonbeszélgetésébõl azt lehet kihallani, „sorry I already have plans for tonight, maybe tomorow” (Sajna mára már van programom, esetleg holnap).

Itt jártunk, jól jártunk, megtudunk egyet és mást a tibetiek helyzetérõl, a kíniak brutális elnyomásáról, ami még 2

Három nap, béke, momok, és himalájai napsütés után a hideg esték és az elkényelmesedés elõl, elindultunk Shimlában.

5 nap csend Kistibetben

Dharamsala-ban vagyunk, egy helyi vendégházban, János bombázza a disznókat és cseszd-meg-el- (Angry Birds játék), ami öt nap intenzív buddhista tanítás után, meglehetősen furcsán hangzik, a buddhisták ugyanis amellett, hogy végtelenül békés emberek, abban hisznek, hogy ölni, akár egy hangyát is rossz karmát teremt, és a következő életünkben - mert ugye a reinkarnációban is hisznek – megfizetünk érte, az is lehet mi leszünk a virtuális disznók.

Holnap nyilvános tanítása van a dalai lámának, így hát küzdünk még egy kicsit a hideggel-körülbelül annyira lehet hideg mint otthon, csak itt fűtés az nuku.
Mesélek kicsit az öt napos retreat-ünkről – nem tudom mi a használatban levő magyar szó rá, szószerinti fordításban visszavonulást jelent, fogalomvilágában talán a zarándoklathoz lehet legközelebb.

Valahol 2500 és 3000 m magasan fent a hegyekben van egy meditációs központ – Indiában több ilyen is van és nem csak a hegyekben - Tushitanak hívják , ide a tavalyi év folyamán mindegy 1300 ember jött el a világ legkülönbözőbb részeiről. amerikaiak, izraeliek-miután leszerelnek a katonaságból, nagyon sok civil keresi a megnyugvását itt-, angolok, meglehetősen sok német, ausztrál – a központot vezető fiatalember is az, na és sorolhatnám még, a tavalyi nyilvántartásban szerepelő 55 különböző ország nevét.

Ami közös ezekben az emberekben, hogy olyan technikákat vagy filozófiai gondolatokat keresnek, ami javíthatja jelenlegi életvitelük minőségét, illetve mindannyian elfogadható szinten értekeznek angol nyelven – Hiro a japán fiatalember szótárgéppel nyomja, nem semmi, de azért beszéli is a nyelvet. A jellemző életkor, hát ez érdekes a 17-től a 79-ig bármi előfordulhat, a mi csoportunkban az átlagéletkor valahol a 25-35 körül lehetett, de mivel beszélgetnünk nem volt szabad! ez nem derült ki pontosan, tény hogy volt 2-3 ötven fölötti is.

Na és akkor már ismert az első szabály: az itt összegyűlt 76 ember 5 napig nem beszélt, sem szünetben sem kaja közben – csak a csalós cigizők néha. Emellett minden nap ugyanaz volt a program -ovis korom óta nem volt ilyen rendezett, kiegyensúlyozott hetem .
Minden reggel 6:00 kor szólt az első gong -volt egy felelős, akinek végig ez volt a dolga, és mivel a telefonjaink, laptopjaink és mindenféle szórakoztató elektronikai kütyünket, széf-be helyeztük még az első nap, igencsak rá kellett hangolódni erre a különleges hangra.

A második gong jelezte, hogy 10 percen belül kezdődik a program és ez hiba nélkül meg is történt minden nap 6:45kor. Addig már ott párolgott előttünk pléh csészénkben a finom gyömbérem mézes reggeli tea és kockás pokrócainkba csavarodva, amit a szobákból hoztunk ki a hideg ellen ott üldögéltünk szépen sorban kis párnáinkon, előttünk kisszék szerű asztalkáinkkal, mind a 75-en illetve néha János is (na jó na egyszer véletlenül aludt el, és csak másodszor szándékosan, különben fegyelem volt )

Jó része volt ez a napnak, szeretjük a hajnalok hangulatát, de többnyire lusták vagyunk felkelni ebben az órában; jó volt, ahogy 10 perc alatt kivilágosodott alattunk a völgy – erdős részen voltunk úgyhogy csak a fák között lehetett kilátni, de annál érdekesebb volt egy-egy szakasz, ahol kinyílt a völgy.
7:30tól reggeli minden nap ugyanaz, porridge- zabkása, ami mellé mézet, mogyorókrémet lehetett tenni, mint tulajdonképpen majd minden kaja mellé, amit itt kaptunk plusz reggelire egy banán – félreértés ne legyen nem panasz ez, csak a tényeket mondom, ez tanítónk szavajárása volt.

Reggelizni jó volt, na nem első nap, de mikor második nap reggel ugyanazt látja a tálkájában az ember, elkezd kreatívkodni, viszonylag hamar feltaláltam a cukrozott zabkását, banán darabokkal és mondhatni ez lett a kedvencem már agyaltam is rajta, hogy lehetne otthon müzli-főzeléket csinálni reggelre – minden orvosom azt mondta reggel egyek, eddig nem igazán tudtak rávenni, de ez a porridge, ez jó, és hihetetlen megnyugtatja a reggeli gyomrot – na majd főzök nektek, ha rájöttem a titkára.

Reggeli után következett a karma-jóga rész! Más szóval budipucolás. Vészesen hangzik, de távolról sem volt olyan szörnyű, mint azt az ember fantáziája képes előre felnagyítani.. Már bejelentkezéskor elmondták, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a közösből, 76 ember után igencsak felgyűl a mosogatnivaló, takarítanivaló, stb, ahogy a karma hozza bejelentkezési sorrendbe mindenkit besorolnak valahova, és napi 10 percben reggeli vagy ebéd után a kijelölt emberekkel elvárt, hogy elvégezze. János már akkor mondta, hogy ő érzi, hogy őt budipucoló lesz –a legalsóbb kaszt, kacagtuk utólag -, mikor a tájékoztató volt, és lőn, nemcsak ő, de én is, külön csoportban. Persze ez idő alatt se illett beszélni, ha igen akkor csak a témához kapcsolódóan, add ide a wc-kefét Sagir. Sagir az én vécepucoló társam volt, szolid,komoly és előzékenyen udvarias 35-37 körüli indiai fiatalember . Udvariasságáról csak annyit, hogy mikor utolsó nap a jól elvégzett munka örömével elköszöntünk, Mam-nek vagyis asszonyomnak szolított, ami 4 nagy közös wc sikálás után nem semmi – az indiaiak gyakran használják ezt a megszólítást ez a feltétlen tisztelet jele. Sagiral tehát nem sokat beszéltünk, első két nap mindössze, annyit mondott hangosan, hogy „ha ezt a feleségem látná..”, utolsó nap pedig kiderült, hogy repülő mérnök, az egyik legelismertebb indiai repülőtársaságnál a Kingfishernél, hát ilyen ez az élet.

Szóval a jól elvégzett munka örömével, minden nap 9:00kor indult a tanítás, amit egy igencsak életrevaló, agilis buddhista szerzetesnő – Venerable Robina Courtin ,- tartott, aki eredetileg ausztrál származású, és igencsak színes tapasztalati háttérrel rendelkezik, több állampolgársággal, szigorú katolikus neveltetéssel, volt már hithű kommunista, aztán meggyőződéses feminista mozgalmár, míg 30 évvel ezelőtt megtalálta a buddhista filozófiát.és azóta tanít, illetve sokat foglalkozott amerikai börtönökben az elítélt emberek tanításával és támogatásával, nem egy esetben olyan emberekkel is, akik a kivégzésüket várták.

Robina napi két alkalommal, délelőtt és délután több órán keresztül mesélt a buddhizmus alap elméleteiről és, ami igazi erőssége, hogy mindezt nyugati embereknek számára érthető egyszerű nyelven – igaz, hogy iszonyat be tud gyorsulni, de poénos önkritikával elütve az élét időnként ezt korrigálja.

A család nyugalmára és lelki békéjéért legyen mondva, agymosás tehát nem volt, egy másik, a mienktől különböző világnézetről van ugyan szó, de a buddhisták végtelen békés emberek, nem akarnak legyűrni semmit az érdeklődő torkán, a tanításaik érdekes filozófiai, életvezetési kérdéseket vetnek fel, ennyi.

Az ebéd sokak szerint a napi kajálás fénypontja, én egy életre összevesztem a piros murokkal – répával -, elképzelni nem tudom, miért piros az itteni répa, a közepe olyan színű mint a mienk, és ugyan az ízével semmi baj nincs, sőt, de pirosságával annyira hangsúlyosan benne volt minden ételben, folyamatosan emlékeztetve, hogy tulajdonképpen minden kaja legyen az leves vagy második ugyanabból a három-négy alapanyagból készül, persze más fűszerezéssel hogy a harmadik nap már ráfanyalodtam a Maggi tasakos levesünkre és azóta is irtózom még ha csak a piaci árusok standján látom is.

Jut eszembe szerettem kint enni, az ebédlőnek volt egy külső terasza, ahol néha a központban lakó szerzetesekkel lehetett csendesen együtt falatozni, illetve a terasz alatti erdő ösvényén egyenruhás indiai gyerekek vonultak iskolában – nagyon szépek az iskolai egyenruhák, anyukám gyerekkori fényképein láttam hasonlót, minden kislány haja két copfban fonva, kizárólag piros vagy fekete masnival, halvány lila uniformis a vállon keresztbe átvetett fehér pánttal. De a kinti evésnek nem a Himalája látvány volt az igazi izgalma, hanem a majmok! Nagyobb csoportokban, kicsi, nagy, teljes kolóniák, a legnagyobb természetességgel léteznek együtt az emberekkel, olyan közelségbe néha mint a helyi kutyák – nem szabad szemkontaktust teremteni velük illetve rájuk mosolyogni, mindkettőt agresszív megnyilvánulásként értelmezik, mondták a helyiek - , jönnek mennek a fenyőfák ágain, időnként nagyot huppanva a háztetőkön, ha éppen összekapnak pedig éktelen hangos ricsajjal és félelmetes sivítozás közepette robognak át a gyanútlanul sütkérező emberek között.
A majmok tehát lopnak, nem csak alsóneműt, amit állítólag a fejükre húznak, hanem törülközőt, meg bármilyen kint felejtett ruhadarabot, mert azon jó himbálózni, na és persze kaját is hihetetlen gyorsasággal. A kint evésnek tehát ez a kihívása. Saját szememmel láttam, amint egy szempillantás alatt csomagolta fel magának a zsömlét és hozzávalót az asztalról, míg a lány, akié a kaja volt, egy pillanatra lépett vissza az ebédlőben a teájáért.

A tanítások között voltak chai –tejes-tea -szünetek, lehetett könyvtárba olvasgatni, napon ücsörögni, vagy az elgémberedett tagokat tornáztatni a napsütéses lapos-tetőn. Voltak csoportos beszélgetések – ilyenkor kifejezettem a hallottakról lehetet értekezni, gondolkodni egy órán át -, illetve irányított meditációs gyakorlatok, amikor a több-ezer éves meditációs technikát próbálták megízleltetni velünk, több kevesebb sikerrel.

Összességében az utazásunk igen nyugalmas, meghitt részén vagyunk túl, és bár az éjszakai hideg próbára tett – nemhiába ez a központ utolsó programja ebben az évben, és a szerzetesek is melegebb helyre vonulnak – azért  jó volt itt lenni, és ahogy dharamsalai magyar erdélyi barátunk mondja– akiről itt tartózkodása alatt még reklámfilmet is forgattak véletlenszerűen- „ fáztatok, de nem ráfáztatok”, ez a lényeg.
Bárki teheti próbálja ki, nem kell Indiába utazni hozzá, retreat néven számos otthoni helyen is szerveznek hasonló eseményeket és jót tesz megállni kicsit a nagy rohanásból.