Bangkok oh bangkok

Tizenkét órát utaztunk Sihanoukville-ből, a délkambodzsai tengerpartról Bangkokig.

A határátkelésnél mindenki veszi szépen a csomagját, beáll az imigration sorban majd, ha megkapta a pecsétjét, saját kis lábán szépen átsétál a határon és megvárja, amíg az összes buszos-társ átér.
Ezután már csak a buszra kell még beláthatatlan idegi várni, a jegy ugyanis kambodzsai földön egy kambodzsai, thai földön egy thai társasághoz szól,
busz, autó nem járhat át a határon.

Úgy tűnt kétkerekű járgányra , nem vonatkozik a szabály, mert láttunk nyugati motoros párocskát pihenni az átkelőnél illetve minen féle utánfutó jellegű szerkezetet, amire döbbenetes mennyiségű árut pakolnak fel - pl.több méter magas pillepalackhegyeket, óriás dobozkupacokat,stb - és emberek vontatják, nem utolsó látvány.
Turista szemmeel nem feltétlenül tűnik fel az ország zártásága, kambodzsai ismerős mesélte viszont, hogy nekik szinte lehetetlenség elhagyni az országot, nemhogy útlevél, de egy személyi igazolvány ügyintézése kenőpénzel és ismerőssel is három évbe telhet - ezért vannak még olyan álmaik mint nálunk pár évvel ezelőtt a Puma cipők voltak, Thaiföldön kapható egy két olyan eredeti-hamisítvány márka , amit egy kambodzsai csak akkor tud megszerezni ha külföldi ismerőse van.

Az út hosszúsága ellenére zökkenőmentes volt, J hirtlen felugró lázát leszámítva, amit egy ártatlannak tűnő Sprite-os dobozból való ivással sikerült beszerezni - 3 nap és egy antibiotikum kúra után hagyta el a fertőzés a feldézetet.

Bangkok kellemes meglepetés volt!
Az ember néha pár vídéken töltött nap után is úgy érzi a nyakát szorongatják, mikor beér egy nagyváros forgatagába, mi tíz nap idili tengerpartozás után érkztünk a 9 milliós Bangkokba és elsőre nemhogy fullasztó, de határozottan lenyűgöző volt.

Este kis magyar inváziót tartottunk a Baiyoke Sky Hotelben. Megérkezett E. barátnőnk, illetve jogász mackó páros barátaink Pestről, és hogy teljes legyen az est, egy kedves magyar páros fogadott bennünket, akik jelenleg itt élnek és angolt tanítanak egy - hét emeletes (!) - helyi középiskolában.
Társaságunk díszes vendége volt még a kanadai B., aki a kambodzsai tengerpartól kisért el bennünket és E. végtelen örömére hűséges társunk maradt végig a bangkoki tartozkodásunk alatt, már csak azért is, hogy legyen valaki annyira ember a talpán, hogy krokodilhúst rendeljen az ausztrál vendéglőben, ahova egyik este látogattunk el.

Miután elfoglaltuk 37. emeleten levő hotelszobánkat .. - csak, hogy hátizsákos turistamivoltunkra is istenesen rácáfoljunk-, felmentünk a hotel 83 emeletére megnézni Bangkokot forgóemeletről.
Ez a döbenetes szerkezet a kedves koca és nem koca turisták eredményes elbűvölésére lett kitalálva, a kedves vendéget megkímélik a kb 50  méteres séta gyötrelmeitől, és az alattunk fekvő látványt tálcán nyújtja, csak ki kell menni és megállni, az emelet szépen 360 fokban körbeforgat.

Az est csúcspontja végül nem ez lett, és nem is a kis mozgó bár, ahova egy italra beült a díszes társasággal -  a mozgóbár egy kis mikróbusz, aminek az oldalát ha kinyitják, máris előttünk a bárpult és a hangfalakból igazi régi amerikai slágerek szólnak, a kistévé pedig sugározz az ősrégi videóklipet -, hanem mindezt eredményesen tromfolta J. feltörekvő 38,6-os láza, ami miatt hajnali 3-ig ütköztettük a "márpedig-az-én-anyukám-azt-tanította-hogy-a-lázat-úgy-kell-csillapítani-hogy.." különböző elméleteink.
A lázcsillapítás nem volt túl eredményes, de a próbálkozásokban jól belefáradva elaludtunk, reggelre meg híre nyoma se volt a láznak, J. 9kor már követelte, hogy húst,meg bacon-os kenyeret hozzak neki tüstént a reggeliről.

Reggeli és a számlakifizetés örömei után elindultunk "normális" szállást keresni és meg is álapodtunk a Khao San Road turista bűvölő környékén, ahol pezseg az élet, élhetőek az árak és Bangkok elbűvölő arcát mutatja.

A varázs még napokig tartott. Jártunk a Siam környékén levő bevásárlóközpont-piacon ahol, annyi mobiltelefont látni, hogy a Flex egy szezonnyi gyártása kutya-füle emelett, és elképzelhetetlen mennyiségű egyéb árú a 6 emeleten, aminek vége-hossza nincs.

Kipróbáltuk Bangkok egyik sajátos tömegközlekedési eszközét a Sky Train-el(Légi Vonat), csodás érzés a magasban utazni nem a föld alatt.
Tele van üde, elegáns,lendületes fiatalal, akiknek ez az újszerűség természetes közegük.
 A városban olyan egyszerű dolog működik kivállóan, mint a folyami tömegközlekedés.
Hihetetlen szűklátókörűségre vall, hogy milliárdokat költünk földfúrással, metroépítéssel itt olyan sebességgel és sűrűséggel járnak a folyón a hajó-buszok, hogy Delhi forgalma jut eszembe-ha út lenne aligha tudnál átkelni rajta.

Összeségében igaza van az útikönyvek, az ázsiába utazó nyugati túristákknak Bangkok kiválló aklimatizálódó hely. Érdemes itt kezdeni, mert harmónikusan keveredik a régi és új, egyik túlzott jelenlététől se nem kap sokkot az ember, és nincs zsákbamacska: nyilvánlvaló mindekttő jelenéte.
A 83 emeletes hotel légkondijából mindjárt az utcai árusok tömegébe lép ki az ember, és kosz is van helyenként, meg félelmetesen belógó villanyhuzalok, de a taxi órával visz, és hacsak nem vagy élhetetlenül turista jó árarány értékben kapod a legtöbb szolgáltatást.

A sötét oldal: a taxisok annyira nem tudnak térképet olvasni, hogy ilyent életembe nem láttam- gps-t na annak hírét se hallottuk.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy vagy most jöttek fel vídékről, vagy első napjuk a szemműtét után, de az egyetlen mód, ahogy közlekednek, az hallás után, és mivel nem beszélik az angolt ez is reménytelen.
Ha térképet mutatsz nekik valami olyan leírhatatlan balgaság ül ki arcura, hogy legszivesebben megrázná őket az ember. Nem csak a taxisok, de úgy álltalában gyenge az angol, simán félreiránytanak példáu hajóra felszálláskors és újra fizetnek kell, mert nem értette, amit kérdeztél de ugyanazt a három mondatot ismételgeti, nehézkés kommunikálni velük.

Összeségében van egy kollektív enyhén flegmatikus szájíz minden mögött, ami farangal (idegen) kapcsolatos mintha valamiféle lenézéssel kezelnének mindenkit, aki nem közülü való, és nincs se írott se íratlan szabály, arra, hogy mennyit morális belehazudni a turista képébe.

Az igazán bosszantó verzíója ennek, mikor intézményesítve van mindez. pl a bangkoki úszópiacok története, amelyek ugye attól kezve, hogy kiépült az útrendszer a csatornák között, funkcionalitását vesztette, de az turisztikai irodák élelmesebbje, kitalálta, hogy ez jó üzlet, így a piac továbbra is műkődik, csak állítólag  a helyes helyi nénik már bérmunkában hajózgatnak.

Kimentünk Ajuttayaba is - a régi Bangkokban- a motoros-konyhás árus banános palacsintáján kívül, nem volt döbbenetes élménye a napnak.
A vonatút olcsó, de érdemes rákészülni, hogy nem 1 óra inkább 2, de autentikus.
A tuktuk-osok hihetetlen felkészültséggel - nyomtatott, laminált, rendőrség által szabadalmaztatott óradíj bizonyítványal  - próbálnak lehúzni , illetve a klasszikusok megpróbálják rávarrni az emberre az elefánton tevegélést, és elvisznek egy 3x árakon futó étteremhez. Persze szép az étterem, de az árkülönbség nonsense.

A középkori város romjai gondozatlanok és fájdalmasan elhanyagoltak.
Tele van minden kutyákkal - megborzong az ember, olyanok mint valami régi időkből ottmaradt szellemek. Érdekes, hogy estefele motorral közlekedő emberek állnak meg és etetik őket. A járdára kirakott darára, pillanatokon belül helyre kis patkánykák kukkantanak ki a bokrok aljából.
Annak, aki nem látta Angkor Wat-ot, esetleg el tudom képzelni, hogy emlékezetes lehet ez a hely, akkor viszont tessék elvégezni a házi feladatot
és végigolvasni a forumokat, és kikupálódni,hogy milyen lehúzások mennek.

 Thaiföldön a jól szervezett turista hálózatok, annyira behállózzák az országot, hogy aligha látni valamit is a nem farangokat (idegenek) kiszolgálók emberek mindennapi életből.
Elég viszont kicsit megkerülni ezt a turista mafia halózatot és felülni egy  helyi vonatra 32 batért megjárni a turistának 1800 per fő per nap szervezett túrára és máris látszik, hogy azért nem a teljes ország glamour (csillogás).
Ennek ellenére ázsiai utazásra Thaiföld már nem az igazi célállomás - a környező Laos, Vietnam, Burma 10/20 év lemaradása valószínű élménydúsabb lehet- viszont, aki turistáskodni, nyaralni jön ide annak lenyűgöző, mindenképp érdemes szezonon kívül jönni.

Indiai útvonalunk

3 hét, 3 nap

Uccsó Indija

Indiában utolsó állomásunk Amritsar városa volt, ahol két napot töltöttünk az aranytemplom bűvöletében. Delhi-i nagyon kedves ismerőseinknél - akikkel lagziban is voltunk - Rajit a férj, szikh vallású, és már csak miatta is mindenképp el kellett jönni a szikh vallás központjában. Nem bántuk meg.

Az aranytemplom város a városon belül , és bárki, aki erre szándékozik utazni, az vegye ezt komolyan, főleg ha szállást keres. A kinti város koszos-poros, a pandzsáb vidék bár gazdaságáról híres ez kizárólag csak a templomban látszik.

A szikhek viszont híres nagylelkű vendéglátók és a templom szomszédságában van egy  óriás épület, ahol az ide látógatók zarándokok megszálhatnak. Az állomásról fél óránként induló ingyenes buszjárattal lehet ide jutni.

Nyugati turistaként három ágyas teljesen elfogadható szobát kaptunk, ára nincs, adakozni kell a végén, nem értékarányos a dolog, ki ahogy érzi. Viszont a fizetés nélkül kisurranókat nyakon csípik. Döbbenetes a hely, több száz, akár ezer ember is elfér a nagy belterű három emeletes épületben. estére a körudvarra földjére is piros szőnyeg kerül és az emberek sorban kendőben -pokrócban burkolózva alszanak.

A helyiséget önkéntesek működtetik, mint, ahogy a konyhát is, ahol mindegy Igénytelenségnek nyoma sincs, a közös mosdóban meleg víz folyik a csapból és folyékony szappan a szappantartóból, amivel egyesek fogat is mosnak!!

Minden nap napfeltekor a szikhek kihozzák a szent könyvüket a dugihelyről és amíg a nap fent van, addig folyamatosan énekelnek belőle. A dallamos szent szövegek hangszorókból viszhangoznak és  betöltik a teljes udvart. Órákat lehet így elüldögélni a napon, a jövő menő színes ruhás embereket figyelve. Csak ne lennének az iskolás csoportok, akinkek egy nyugati túrista sokkal érdekesebb.

Az ingyenkonyhában- langar ettem indiában a legjobb dall-t. A dall lencsfőzeléket jelent és a templom ebédlőjében sorban ültetett emberek tárcájára porciózzák, a sorok között járkáló önkéntesek. Érdemes megnézni a kisvideót (a fent aláhúzott link). A tejberizsük is isteni, többször is visszatértünk érte, finom kis kókuszdarabok úszkálnak benne, yammi.
Mindehez csak azt kell hozzáképzelni, hogy mindegy 3 ezer embert képesek ellátni egy nap alatt, önkéntes munkából. Döbbenetes.

A templomba magába kora reggel sikerült bejutni, a nap többi szakaszában óriás sorban kígyóznak az ország minden feléből idesereglett zarándokok. A hangulat ott is bensőséges, földön ülő asszonyok gyakorlott mozdulatokkal narancsárga kendőbe csomagolják a szentelt lepényeket, a zarándokok pedig pénzadományokat szórnak egy körbekerített helyre, ahol a három férfi ül, akik a kihangosítóban is hallható szent könyvet éneklik - van egy negyedik férfi, akink az a dolga, hogy az adományokat  kézzel összeseperje és az előtte levő nagy láda nyílásába tuszkoja tőrével. Felmentünk az emeletre, ahol a szőnyegre kuporodva, a kiserkély rácsai közül szemléltük az átvonuló áhitatos embereket. Az éneklés különös hangulatot teremt, teljesen kellemes.

Na és ha már Amritsárban vagyunk, akkor kihagyhatatlan az őrségváltási ceremónia megnézése a wagah-i pakisztáni határon - mondták. Hát nyugodtan tessék csak kihagyni!
Mókás, de inkább a komikus vonulat, ilyent biztos nem lát az ember máshol, de az a felhajtást, ami vele jár, háát videon biztos jobban látszik.
Három órakkor kell border-border néven üzletet kötni a taxi pecérrel, aki 6-8 személyt tuszkolva a kollega masinájába, mindegy óra alatt juttat ki 30km-re levő határhoz.
Következik a biztonsági check - nem lehet kistáskát bevinni, mident le kell adni egy megörzőbe, annyira nem megnyugtató, csak útlevél fényképező mehet.
Külföldiként VIP lelátó van biztosítva, a ceremónia hát itt megnézhető, ennél több a helyszínen is csak a sokszáz iskoláslány testközeli sikongása- , na meg az, hogy milyen szögből látja az ember, hogy a katona fejberugja magát a diszmenet kedvéért :).

Harc az elemekkel

Dharamsalai magyar – erdélyi barátunk mondta: „Indiába nem lehet elsõre beleszeretni –egyetértek –, de aztán valahogy mégis megtörténik, ha visszajár az ember.”

Apropó volt 2-es számú magyar találkozás – kb 20/21 éves párocska, veszettül bújják a netet az egyik kávézóban Dharamsalában, János szeme felcsillan – mikor elhaladunk mellettük, öblös hangon mondja „Jegyeket bérleteket !!”, aztán két napig röhög rajta – jó na, tényleg látni kellett volna, azokat az arcokat

Apropó büszke vagyok rájuk, igen is legyen magyar gyerek, aki 20-on évesen járja a világot, ha a német, spanyol, hottentotta egyetem elõtt még körülnéz egy kicsit a világban mielõtt felelõs döntést hoz, arról, hogy mi akar lenni, mit akar tanulni, akkor igen is legyen magyar is – és hagyjuk, a "ha megengedhetik maguknak a szülõk" siralmas kifogást, Dharamsalaban100 rúpia a napi szoba ara meleg vízzel , az 500 Ft. 
Nem itt kezdõdnek az akadályok, azok a fejekben vannak. Mellékesen a német gyerekek is fél éves önkéntes munkájukból finanszírozták magukat.


Lényeg a lényeg meselek par összegyûjtött dolgot, amit az indiaiak máskép csinálnak mint mi
1. Rendelés fecnivel – istenkirályság!
Ha bemész egy helyre a menüvel együtt kapsz egy fecnit is – na ez most erdélyiül van, vagy nem..?- papírdarabot, meg egy cerkát. Ha kiválasztottad mit akarsz ügyesen felírod, ha akarod árastul együtt, így nincs a nem-értjük-egymást-nem-is-ezt-kértem címû felvonás, mindenki heppi. Ja, persze kerestük már gyertyafényben 5

2. Wc paper bin
Vagyis wc vagy europai vagy nem, többnyire nem, papír nem beledob a wc-ben, hanem eloqlent – szép angolosággal megfogalmazott felírat figyelmeztet, hogy a papír a mellette levõ kosárba megy – onnan a recicle-be helyenként, mondja belõlem a budipucoló szaki.
Hát mit is kaptak az angoloktól..semmit! Talán az úthálózatot, hmm.. lehet; a szennyvíz-csatorázást..hmm az is lehet…stb.
Hogy az angolok ne gondoltak volna arra, hogy a kis csõ nem jó a nagy hegyre, sok embernek..nehéz elképzelni – nem tudom a rejtély nyitját.

3. Sípos bácsi a buszon
Na ez egy multitask egy figura, van neki sípja. A síp talán a jegycsípõjénél is fontosabb. A síppal tolat a busz az állomáson; azzal állítja meg úton- útfélen a buszt – jelez a sofõrnek -, ha leszálló van; néha utast terelni is jó, ha épp nem tudják honnan indul a busz , mert, nhogy sehova nincs kiírva; sõt leghasznosabb hegyen felfele elõzéskor, amikor a sípos bácsi kihajol valamelyik ablakon és lesípolja az éppen elõzött jármûvet.
A sípos bácsit onnan lehet megismerni, hogy van neki autóstáskája, tehát õ fõnök – a söfõr, az kismiskás. Appropó tudtátok, hogy a kuli, mint kulimunka indiai szó, így hívják a hordárokat, akik óriás sulyokt cipelnek hátukon, fejükön, kinek, ahogy tetszik.

4. A dudálás mast jelent
Indiában a dudálás nem azt jelenti mint nálunk. Az valószínûleg ismert, hogy rengeteget dudálnak, Delhiben például folyamatosan, hegyvidéken már nem annyira. A különbség, hogy nincs benne düh. Nem azért dudálnak mert elrontottál valamit és …, hanem figyelmeztetik egymást, hogy vigyázz jövök. Ezt legjobban akkor tudjuk felfogni, hogyha belegondolunk, hogy nem használják a tükröket a jármûveken – be vannak hajtva, vagy nincsenek is. Egy szabály van, hogy ne üsd el az elõtted levõt, még akkor se ha hirtelen jobbos kanyarral áthajt a szembe forgalmon autópályán. Dudálni állja, ha belehajtasz nem az õ hibája, na ez a döfi.
India a káoszelmélet gyakorlati alkalmazása, és mûködik.

5. Szénabuglyák a hegyen
Fent a fán, mert a hegyen csak ott szárad ki, levágják és felhányják a fák ágaira. Ha megszárad vagy leszedik vagy nem, ki tudja. Az is lehet, hogy onnan eszik majd meg az állatok. Ez olyan lenne, mint a szárítótól venni fel mindig a tiszta zoknit, mert minek elrakni a fiókba. Néha ház felsõ szintjén is van szénabuglya, biztos ott süti a nap, de jó hülyén néz ki

6. A chipsek fõrtelme
Legtöbb chipsük ehetetlenül fûszeres, na és utazóként mégis mit eszel, ha egész nap buszon, vonaton vagy és fõt kaját nem ajánlatos. Van a Magic masala, persze Indiában minden masala, csíp és összehúzza a szádat; a másik a Spanish Tomato Tango, paradicsom mi, na nefélj; a legehetõbb az American Style Cream with Onion, csak krumplit nem látott más baja nincs, majdnem olyan mint a mi újhagymás chipsünk
Chips-chips, olyan egyszerû ízekre vágyom, mint fokhagyma, karfiol kikavarva majonézzel anyukám módjára, finom fehér kenyérrel és sózott paradicsommal. Vagy egyszerû sós vajas kenyér tükörtojással és paradicsommal, na, de egy jobbacska almával is beérném, azt vagy ha nem akkor más csomó-csomó gyümölcsöt kaphatok már pár nap múlva Thaiföldön.

Shimla az indiaiak Szovátája

Nem mackóval fotóztatják a gyerekeiket, hanem pónilólovon a setaloutcan , a vattacukor bugyi-rózsaszínebb, a famütyürõk a bovlivásárban meg giccsesebbek, a tomeg atrakcio pedig a csoportos reiki (gyogyitas) a foteren, de a feeling ugyanaz.

Shimla ezenkívül csodaszép! Az angolok kedvenc nyári helye volt -innen irányították a birodalmukat egy idõben és lenyûgözõ, olyan mintha nem indiában lenne az ember, hiába na a kultúra az kultúra.
 A város 2000-2500 m. magasan fekszik, sok Himalájában indulo nyugati hegymaszo kiindulópontja.

Az elején bosszús voltam, ezek nem székelyek, csepp eszük nincs mért nem a völgyben építkeznek, nem fúj a szél, ott a víz, hát ki hallott már ilyent, a hegy oldalára … aztán rájöttem, hogy hát pro primo isten tudja, hol a völgy - olyan fent vagyunk, hogy, amit szemmel látni, az is csak egy másik hegy csak kisebb. Pro secundo, ha a völgyben víz van, akkor ember ott nem akar lenni - a folyómedreket látva..,olyan brutálisak nagyok-, hogy huhuhuu mi lehet itt monszum után.




Shimlát tehát mindenkinek ajánlom, érdemes nem ebben az idõszakban jönni –itt is hideg van este -, de ha kis-Angliát akar látni az ember Himalájával fûszerezve, csak tessék –csak tessék.

Nem elfelejteni 217 km nem annyi mint Budapest – Zalaegerszeg, hajnalban tempósabban 2 óra, ááá kérem, ez India, és az idõd is indiai, a látványról nem is beszélve. Bar körülbelül ugyanaz a táv
8 órába tellett – mondhatni teljes napos utazás volt- lejönni Dharamsalaból.

Közben láttunk egy kisebb balesetet, az irtozatos teherforgalomnak kitett uton egy csoda-teherautó – szerintem külön személyiségük van csak rá kell nézni, ledarálta egy kis suzuki orrát- suzuki képzelhetitek, hogy nézett ki, amúgy amerre mi jártunk a személyautók autók 97% olyan kicsi, mint otthon mondjuk egy Matiz.
A kisöreg, aki vezette könnyedén sérült, a csípõjét üthette meg, de segítséggel járni is tudott. Hogy mentõ??, mi?, elsõ autóbusz megállít- ez volt a mienk-, rendõri kísérettel elsõ településre el.
Ez még rendben is lenne, de a kisöreget úgy, ahogy volt, látszóan semmi személyes tárgy, irat nélkül ültették fel a buszra – az autója még mindig keresztben az utón.

Valahogy automatikusan az a történet jutott eszembe, amit a  shimlai szállásunkon hallottunk– egy keresztény központ egyik vendégszobáját béreltük –, az intézetet vezetõ végtelenül kedves idõs hölgy, könnyek közt mesélte el, hogy férje 10 evvel ezelott elment  meglátogatni az édesanyját Agra mellé, -ahol mi is voltunk,kb. 350 km -, el is ert oda, aztán par nap mulva elindult visszafele és senki nem tud róla azóta.
Ez lehet, ha a kísérõ rendõr veletlenul elfelejti a paciens.. Hmm.

Dharamsala ráadás

Dharamsalaban még 3 napot maradtunk, na nem azért mint az elõre tervezve volt – a dalai láma tanítása miatt, az is volt benne -, hanem mert Dharamsalaban lenni jó.
Ahogy sokan mondják ez már nem India, a tibeti emberek jóravalóak, nincs a folyamatos átverés légköre, és hihetetlen jó momót sütnek/fõznek.

A tushitai program után 2 opciónk adódott, mivel 3 napos oktatása volt a dalai lámának, ezért a központba is maradhattunk volna, de melegebb szállás reményében végül úgy döntöttünk, hogy pár kurzustársunkkal tartunk, akik ismertek egy jó helyet a közeli faluban Bhagsu-ban, ahol ráadásul a családdal lehet vacsorázni. Az ajánlat kecsegtetõ volt, fõleg, mert a fûtés szó is mintha elhangzott volna, de hát senkinek nem anyanyelve az angol – Jeremy francia, Katie svájci, a másik párocska, akik velük tartott Robert és Alev õk németek, bár késõbb kiderült,hogy Alev tulajdonképpen török származású -, szóval angol nyelv ide vagy oda fûtés az nem lett.képkint ház elõtt

A hely viszont csodásan nyugis, Bhagsu hegyoldali falu, nincsenek utak, tényleg!, apró ösvények, lépcsõk kötik össze a házakat a völgyel,ennek ellenére termetes házakat építenek, hogy-hogy hát felhordják a sódert szamárháton, meg mindent, ami kell, lassan alaposan. kép házak

Mc-Load Ganj – Dharamsala felsõ része világváros , nem annyira igényes turistáknak, mint utazóknak – a turista jó kis szolgáltatásokat akar, és minél többet a pénzéért, az utazónak különösebben nincs pénze, és ami van azzal nem akar szolgáltatásokat halmozni, szívesebben választ olyan helyzetet, ahol közel kerülhet a kultúrához, a helyi emberekhez, még ha ez némi kellemetlenséggel és lényegesebben kevesebb biztonsággal is jár.


Mc-Load Ganjban viszont szolgáltatásokból sincs hiány, a tibeti Momo Caffee-ban autentikus, tibeti szakács által készített momót, thenkhukot és thukpát lehet találni, a Carpe Diemben jó a pizza, a Common Groundban pedig tényleg jól fõznek, óvatosan a csípõssel, ha arra jártok, nem európai emberre méretezet – persze elõre megkérdik mennyi legyen az annyi, a norál csipõs az nekünk már sok – még a leheletünket is látni tõle J

A láma tanítását megnéztük, de részben mivel orosz buddhistáknak szólt – bizony Oroszország bizonyos részein a legnagyobb vallás volt, csak Sztálin atyánk tett róla, hogy ne legyen az, és állítólag, most kezdik el visszaépíteni a romokra az új kolostorokat -, részben pedig, mert viszonylag hamar rájöttünk, hogy a kisrádiónk, amin a fordítást lehetett hallgatni pontsan olyan jól mûködik a közeli napsütötte kis kávézó teraszán is, rántottaevés közben mint, ha ott kuporognánk, törökülésben, zsibbadt lábakkal a vietnami csoport tagjai közt, ahol szintén csak tvbõl látni a lámát. Szóval jöttünk, láttunk, aztán meg kávéztunk, másnap meg harmadnap már csak jöttünk és kávéztunk, de nagy élmény figyelni a mindenféle érdekes mongoloid arcvonású embert, amint sietnek haza a hideg elõl a naplementés délutáni utcán.
És ennek hála János is gyakorolhatta kicsit leporosodott orosz tudását – idõs néni próbál rendelni a pultnál, nem sikerül, segítségkérõen néz körül, ki is szúrja a mindenkinél fejjel magasabban ülõ Jánost, aki odaadó mosollyal válaszol, miután végighallgattuk a néni gurgulázó kérését Nye pányémájes + kedves mosoly.

A szállás mint mondtam, pár kilométerrel fentebbi faluban volt, amelynek van egy igencsak szépecske vízesése, és ha itt jár az ember rögtön bizalommal falatozik a faluban is, mert a víz kristálytisztán zubog le a hegyrõl, ez nem a koszos, zsúfolt, igénytelen Delhi – de írhatnák bármilyen más általunk látogatott település nevet is többé kevésbé megállná a helyét a dolog

Bhagsuban kb 25 perces esti séta volt a hazajutás, hegyre fel,lépcsõk, sötét, kutyák – irdatlanul csillagos ég, jófej kutyák- de a csend megérte, melegebbnek meg lent se volt az itteni családok ha fáznak közelebb ülnek a tûzhöz.- állítólag nem szokott -5nél több lenni és ez is csak pár napig, fent a hegyen 3000en?? Hát ki érti ezt 5 körüli úriember, aki Thaiföldön él pár éve, vízum problémák miatt jött Indiában és, ha a hideg el nem kergeti, akkor itt is marad 6 hónapot. Õ is szintén a család vendége és bár az elején kissé bizalmatlan, a vacsora végére jó kis beszélgetés alakul ki a thai versus indiai társadalmi különbségekrõl, tapasztalatokról, és egy izraeli férfi életérõl egy másik –harmadik-kitudjahányadik ázsiai országban. Fogalmunk nincs az életrõl Európában vonom le a következtetést.008ban is emberi áldozatokat követelt- kicsit olyan mint Erdély pár évvel ezelõtt, az én generációm hálistennek már keveset tud ezekrõl, de érdemes felcsapni a google-t és megnézni mi történik körülöttünk a világban, mielõtt teljesen odalennénk a saját belpolitikánktól, azon is elgondolkodva, hogy akkorkák vagyunk problémáinkkal együtt, hogy Delhi, India fõvárosának több a lakossága, mint mi összesen.

Apropó tûz, vacsora a családdal.. Mit gondol az európainak mikor azt hallja, együtt vacsorázunk a háziakkal – hát, hogy a népes család biztosan körülüli a megterített asztalt, valószínû a családfõvel az asztalfõn, a szép nagy szemû indiai gyerekek ott csintalankodnak majd körülöttünk, csillapíthatatlan kíváncsisággal és szégyenlõsséggel, a szülõk meg versenyt udvariaskodnak a vendégekkel, hogy ugyan már együnk még egy kicsit.
Na tessék elképzelni, hogy egészen egyszerûen az élet nem ilyen- valószínû nálunk se volt mindig, de itt definitely nem . kép vacs
A család konyhája egyterû és egy rozzant ágyon, meg egy nyitott tûzhelyen kívül nincs benne semmi. A két asszony egyszerûen is díszes száriban – anyós és meny -és két küsebbecske gyerek (gyermek mint fiu) Sabau - akinek a nevét megjegyeztem :)-olyan négyéves körüli, a kisebbik még kettõ sincs. A férfi lagziban van, ugye esküvõ szezon.
A nyári konyhában- amire az én fogalmaim alapján a legjobban hasonlít – félhomály és meglehetõsen sok zavar ahogy belépünk, a 2 alapdolog hiánya - a tûzhely meg az asztal-, rengeteg teret hagy a félhomály és a tûzrakás a helyiség sarkában ..a mellette kuporgó idõsebb hölgy látványával, nem csak Jánoson, aki szó szerint alig fér be, hanem a két németen is ugyanazt a ledermedt riadtságot látom, mintha beestünk volna az egérlyukban.
Az egyértelmû, hogy nem ezt vártuk, de a francia pár közvetlensége, a feloldódó 58 éves Mimi nagymama, aki kész csoda, hogy mennyire beszéli az angolt, meg a két poronty, aki folyamatosan a tûz közelében hozza a frászt ránk, olyan autentikus hangulatot teremt, hogy földre kuporodva figyelmesen követjük a szakszerû mozdulatokat, amivel a vacsoránk készül –végül is ezért jöttünk Indiában nem.
Az égõ gally kupac, fölé valami olyan csuda-csodás módon van odaillesztve az üst jellegû tetemes edény, hogy János a fizika törvényeit kérdõjelezi meg, Jeremy, aki hivatás szerû francia szakács meg szakszerûeket kérdez az étel fûszerezéseirõl – látom is magam elõtt erdélyi nagymamámat, hogy elküldené valahova, ha ilyeneket kérdezne, s nem hagyná dolgozni.

Idõközben megérkezik Boaz, egy izraeli 4
A vacsora rizs, dallal – lencsefõzelékkel – és még valamivel, végén finom tea, ilyent vendéglátó helyen nem eszik az ember. És bár nem minden estémet szeretném itt tölteni, azért alázatosan és boldogan alszok el este, jó napunk volt.

Mc-load Ganjban rengeteg mindent lehet csinálni: jógázni, vipassanázni – a meditáció egyik formája-, fotókiállítást nézni, beiratkozni indiai vagy tibeti fõzõiskolában, este filmet vagy dokumentumfilmet nézni – több kávéházban is van esti vetítés, és a rengeteg önkéntes munkalehetõségrõl még nem is beszéltem. A legtöbb külföldi telefonbeszélgetésébõl azt lehet kihallani, „sorry I already have plans for tonight, maybe tomorow” (Sajna mára már van programom, esetleg holnap).

Itt jártunk, jól jártunk, megtudunk egyet és mást a tibetiek helyzetérõl, a kíniak brutális elnyomásáról, ami még 2

Három nap, béke, momok, és himalájai napsütés után a hideg esték és az elkényelmesedés elõl, elindultunk Shimlában.

5 nap csend Kistibetben

Dharamsala-ban vagyunk, egy helyi vendégházban, János bombázza a disznókat és cseszd-meg-el- (Angry Birds játék), ami öt nap intenzív buddhista tanítás után, meglehetősen furcsán hangzik, a buddhisták ugyanis amellett, hogy végtelenül békés emberek, abban hisznek, hogy ölni, akár egy hangyát is rossz karmát teremt, és a következő életünkben - mert ugye a reinkarnációban is hisznek – megfizetünk érte, az is lehet mi leszünk a virtuális disznók.

Holnap nyilvános tanítása van a dalai lámának, így hát küzdünk még egy kicsit a hideggel-körülbelül annyira lehet hideg mint otthon, csak itt fűtés az nuku.
Mesélek kicsit az öt napos retreat-ünkről – nem tudom mi a használatban levő magyar szó rá, szószerinti fordításban visszavonulást jelent, fogalomvilágában talán a zarándoklathoz lehet legközelebb.

Valahol 2500 és 3000 m magasan fent a hegyekben van egy meditációs központ – Indiában több ilyen is van és nem csak a hegyekben - Tushitanak hívják , ide a tavalyi év folyamán mindegy 1300 ember jött el a világ legkülönbözőbb részeiről. amerikaiak, izraeliek-miután leszerelnek a katonaságból, nagyon sok civil keresi a megnyugvását itt-, angolok, meglehetősen sok német, ausztrál – a központot vezető fiatalember is az, na és sorolhatnám még, a tavalyi nyilvántartásban szerepelő 55 különböző ország nevét.

Ami közös ezekben az emberekben, hogy olyan technikákat vagy filozófiai gondolatokat keresnek, ami javíthatja jelenlegi életvitelük minőségét, illetve mindannyian elfogadható szinten értekeznek angol nyelven – Hiro a japán fiatalember szótárgéppel nyomja, nem semmi, de azért beszéli is a nyelvet. A jellemző életkor, hát ez érdekes a 17-től a 79-ig bármi előfordulhat, a mi csoportunkban az átlagéletkor valahol a 25-35 körül lehetett, de mivel beszélgetnünk nem volt szabad! ez nem derült ki pontosan, tény hogy volt 2-3 ötven fölötti is.

Na és akkor már ismert az első szabály: az itt összegyűlt 76 ember 5 napig nem beszélt, sem szünetben sem kaja közben – csak a csalós cigizők néha. Emellett minden nap ugyanaz volt a program -ovis korom óta nem volt ilyen rendezett, kiegyensúlyozott hetem .
Minden reggel 6:00 kor szólt az első gong -volt egy felelős, akinek végig ez volt a dolga, és mivel a telefonjaink, laptopjaink és mindenféle szórakoztató elektronikai kütyünket, széf-be helyeztük még az első nap, igencsak rá kellett hangolódni erre a különleges hangra.

A második gong jelezte, hogy 10 percen belül kezdődik a program és ez hiba nélkül meg is történt minden nap 6:45kor. Addig már ott párolgott előttünk pléh csészénkben a finom gyömbérem mézes reggeli tea és kockás pokrócainkba csavarodva, amit a szobákból hoztunk ki a hideg ellen ott üldögéltünk szépen sorban kis párnáinkon, előttünk kisszék szerű asztalkáinkkal, mind a 75-en illetve néha János is (na jó na egyszer véletlenül aludt el, és csak másodszor szándékosan, különben fegyelem volt )

Jó része volt ez a napnak, szeretjük a hajnalok hangulatát, de többnyire lusták vagyunk felkelni ebben az órában; jó volt, ahogy 10 perc alatt kivilágosodott alattunk a völgy – erdős részen voltunk úgyhogy csak a fák között lehetett kilátni, de annál érdekesebb volt egy-egy szakasz, ahol kinyílt a völgy.
7:30tól reggeli minden nap ugyanaz, porridge- zabkása, ami mellé mézet, mogyorókrémet lehetett tenni, mint tulajdonképpen majd minden kaja mellé, amit itt kaptunk plusz reggelire egy banán – félreértés ne legyen nem panasz ez, csak a tényeket mondom, ez tanítónk szavajárása volt.

Reggelizni jó volt, na nem első nap, de mikor második nap reggel ugyanazt látja a tálkájában az ember, elkezd kreatívkodni, viszonylag hamar feltaláltam a cukrozott zabkását, banán darabokkal és mondhatni ez lett a kedvencem már agyaltam is rajta, hogy lehetne otthon müzli-főzeléket csinálni reggelre – minden orvosom azt mondta reggel egyek, eddig nem igazán tudtak rávenni, de ez a porridge, ez jó, és hihetetlen megnyugtatja a reggeli gyomrot – na majd főzök nektek, ha rájöttem a titkára.

Reggeli után következett a karma-jóga rész! Más szóval budipucolás. Vészesen hangzik, de távolról sem volt olyan szörnyű, mint azt az ember fantáziája képes előre felnagyítani.. Már bejelentkezéskor elmondták, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a közösből, 76 ember után igencsak felgyűl a mosogatnivaló, takarítanivaló, stb, ahogy a karma hozza bejelentkezési sorrendbe mindenkit besorolnak valahova, és napi 10 percben reggeli vagy ebéd után a kijelölt emberekkel elvárt, hogy elvégezze. János már akkor mondta, hogy ő érzi, hogy őt budipucoló lesz –a legalsóbb kaszt, kacagtuk utólag -, mikor a tájékoztató volt, és lőn, nemcsak ő, de én is, külön csoportban. Persze ez idő alatt se illett beszélni, ha igen akkor csak a témához kapcsolódóan, add ide a wc-kefét Sagir. Sagir az én vécepucoló társam volt, szolid,komoly és előzékenyen udvarias 35-37 körüli indiai fiatalember . Udvariasságáról csak annyit, hogy mikor utolsó nap a jól elvégzett munka örömével elköszöntünk, Mam-nek vagyis asszonyomnak szolított, ami 4 nagy közös wc sikálás után nem semmi – az indiaiak gyakran használják ezt a megszólítást ez a feltétlen tisztelet jele. Sagiral tehát nem sokat beszéltünk, első két nap mindössze, annyit mondott hangosan, hogy „ha ezt a feleségem látná..”, utolsó nap pedig kiderült, hogy repülő mérnök, az egyik legelismertebb indiai repülőtársaságnál a Kingfishernél, hát ilyen ez az élet.

Szóval a jól elvégzett munka örömével, minden nap 9:00kor indult a tanítás, amit egy igencsak életrevaló, agilis buddhista szerzetesnő – Venerable Robina Courtin ,- tartott, aki eredetileg ausztrál származású, és igencsak színes tapasztalati háttérrel rendelkezik, több állampolgársággal, szigorú katolikus neveltetéssel, volt már hithű kommunista, aztán meggyőződéses feminista mozgalmár, míg 30 évvel ezelőtt megtalálta a buddhista filozófiát.és azóta tanít, illetve sokat foglalkozott amerikai börtönökben az elítélt emberek tanításával és támogatásával, nem egy esetben olyan emberekkel is, akik a kivégzésüket várták.

Robina napi két alkalommal, délelőtt és délután több órán keresztül mesélt a buddhizmus alap elméleteiről és, ami igazi erőssége, hogy mindezt nyugati embereknek számára érthető egyszerű nyelven – igaz, hogy iszonyat be tud gyorsulni, de poénos önkritikával elütve az élét időnként ezt korrigálja.

A család nyugalmára és lelki békéjéért legyen mondva, agymosás tehát nem volt, egy másik, a mienktől különböző világnézetről van ugyan szó, de a buddhisták végtelen békés emberek, nem akarnak legyűrni semmit az érdeklődő torkán, a tanításaik érdekes filozófiai, életvezetési kérdéseket vetnek fel, ennyi.

Az ebéd sokak szerint a napi kajálás fénypontja, én egy életre összevesztem a piros murokkal – répával -, elképzelni nem tudom, miért piros az itteni répa, a közepe olyan színű mint a mienk, és ugyan az ízével semmi baj nincs, sőt, de pirosságával annyira hangsúlyosan benne volt minden ételben, folyamatosan emlékeztetve, hogy tulajdonképpen minden kaja legyen az leves vagy második ugyanabból a három-négy alapanyagból készül, persze más fűszerezéssel hogy a harmadik nap már ráfanyalodtam a Maggi tasakos levesünkre és azóta is irtózom még ha csak a piaci árusok standján látom is.

Jut eszembe szerettem kint enni, az ebédlőnek volt egy külső terasza, ahol néha a központban lakó szerzetesekkel lehetett csendesen együtt falatozni, illetve a terasz alatti erdő ösvényén egyenruhás indiai gyerekek vonultak iskolában – nagyon szépek az iskolai egyenruhák, anyukám gyerekkori fényképein láttam hasonlót, minden kislány haja két copfban fonva, kizárólag piros vagy fekete masnival, halvány lila uniformis a vállon keresztbe átvetett fehér pánttal. De a kinti evésnek nem a Himalája látvány volt az igazi izgalma, hanem a majmok! Nagyobb csoportokban, kicsi, nagy, teljes kolóniák, a legnagyobb természetességgel léteznek együtt az emberekkel, olyan közelségbe néha mint a helyi kutyák – nem szabad szemkontaktust teremteni velük illetve rájuk mosolyogni, mindkettőt agresszív megnyilvánulásként értelmezik, mondták a helyiek - , jönnek mennek a fenyőfák ágain, időnként nagyot huppanva a háztetőkön, ha éppen összekapnak pedig éktelen hangos ricsajjal és félelmetes sivítozás közepette robognak át a gyanútlanul sütkérező emberek között.
A majmok tehát lopnak, nem csak alsóneműt, amit állítólag a fejükre húznak, hanem törülközőt, meg bármilyen kint felejtett ruhadarabot, mert azon jó himbálózni, na és persze kaját is hihetetlen gyorsasággal. A kint evésnek tehát ez a kihívása. Saját szememmel láttam, amint egy szempillantás alatt csomagolta fel magának a zsömlét és hozzávalót az asztalról, míg a lány, akié a kaja volt, egy pillanatra lépett vissza az ebédlőben a teájáért.

A tanítások között voltak chai –tejes-tea -szünetek, lehetett könyvtárba olvasgatni, napon ücsörögni, vagy az elgémberedett tagokat tornáztatni a napsütéses lapos-tetőn. Voltak csoportos beszélgetések – ilyenkor kifejezettem a hallottakról lehetet értekezni, gondolkodni egy órán át -, illetve irányított meditációs gyakorlatok, amikor a több-ezer éves meditációs technikát próbálták megízleltetni velünk, több kevesebb sikerrel.

Összességében az utazásunk igen nyugalmas, meghitt részén vagyunk túl, és bár az éjszakai hideg próbára tett – nemhiába ez a központ utolsó programja ebben az évben, és a szerzetesek is melegebb helyre vonulnak – azért  jó volt itt lenni, és ahogy dharamsalai magyar erdélyi barátunk mondja– akiről itt tartózkodása alatt még reklámfilmet is forgattak véletlenszerűen- „ fáztatok, de nem ráfáztatok”, ez a lényeg.
Bárki teheti próbálja ki, nem kell Indiába utazni hozzá, retreat néven számos otthoni helyen is szerveznek hasonló eseményeket és jót tesz megállni kicsit a nagy rohanásból.

Indiai wedding a csillagok szerint

Indiában esküvő szezon van, nem ám csak úgy az év bármelyik részében eszünkbe jut házasodgatni, nem, itt ennek is pontosan megszabott rendje van. A házasságok nagyrésze még mindig "aranged marriage" vagyis a szervezett házasság, a szülők kasztbéli elhelyezkedésük, társadalmi státuszuk és gazdasági érdekeiket figyelembe véve keresnek férjet feleséget a gyereküknek, de nekünk csak ne legyen ítlkező véleményünk a vállásaik száma közelébe nem ér a mienknek.

Lényeg a lényeg alkalmunk volt részt venni egy elő -lagzin, Delhitől kb. 100 kmre levő faluban, és ahogy János mondja nálunk a cigányvajda lánya megy így férjhez, pár kép még a picassa albumban.


Orss

Vegenincs utazas

Vasárnap hajnal, Punzsab. Útban Amritsar felé Agrából. Az utazás 5ik napja és a vonatozát 10-ik órája. Hideg van, az Indiai másodosztály koránt sem nyújt olyan kényelmet, mint reméltük korábban.

5.k nap kezdődik, de valahogy úgy érezzük, mintha már legalább egy hónapja itt lennénk, minden nap heteknek, tűnik, ahogy utólag megpróbáljuk felidézni a részleteket.

Agra városának híressége a Taj Mahal. Mindenki hallott , vagy van valamilyen fogalma már róla, rengeteg film és dokumentum foglalkozott vele. Na, hát amikor azt látjuk a filmen, hogy a  fehér vászonöltözéket viselő főhőseink, elmélázva andalognak a Taj kertjében, világ dolgain elmélkedve, a csobogó szökőkút finom permetét viszi a szellő na akkor tessék azt mondani a kanapéról hogy: bullshit!!!  Ugyanis ilyen nap akkor lehetett utoljára, mikor még a nagyközönség előtt nem volt bejárható a  műemlék, ergó film sem nagyon készülhetett az fenti hangulatot ábrázolván.

Ugyanis reggelente több száz indiai és jó pár turista próbál bejutni az épületbe, ami már csak azért sem egyszerű, mert először át kell verekedni magad a kéretlen jótevőkön, akik ígéretük szerint megveszik neked a jegyet (persze a 20 m-re lévő kijelölt turisztikai ablaknál) majd jó pénzért elitezik neked, hogy a sor elejére kerülj, ami tényleg tekintélyes méretű, de önzetlennek nem nevezhető barátaink által említett 2 órás sorállás csak első ránézésre valószínű, másodikra már látszik, hogy halad ez, nem lesz itt gond.  Kaptunk olyan ajánlatot is, hogy a folyó másik oldaláról valaki átcsónakoltat minket, és egy titkos bejáraton bevisz a Tajba. További részletekre nem voltam kíváncsi. Hozzáteszem, hogy indaiaknak 20, külföldieknek 750 rúpia a jegy. Hivatalosan.

 Nők és férfiak külön sorban. Már egészen a kapunál mögétoltak egy idős amerikai turistát, mire megkérdeztem, mennyit fizetett a szolgáltatásért. 15 dollár. Ha úgy nézem, kerestem 50 centet percenként. Szokásos detektoros kapu, motozás, átlagnál feltűnőbben bukóbb őrség. Bejutás után irány a Taj, együtt persze a többi 1500 műértővel, akik aztán kihagyhatatlanok bármilyen fotóról, hisz nincs olyan, amit meg ne kellene nézni közelről, meg ne kellene gusztálni és kopogtatni. Mire az épülethez érünk a parkot és a száraz szökőkutat elhagyva, kiderül, hogy ott is sor van, nem is kicsi, körbeér az épület körül. Itt is van pár opportunista, de a mifajtánk kivárja, és 10 perc alatt már bent is vagyunk, de hol is? A terem, ami szerintem az épület arányaihoz képest méltatlanul kicsi, benne két  márványparavánokkal körbekerített síremlék. A paravánon átlátni nem lehet, félhomály van, világítás az nuku, így jobb híján a falat díszítő virágokat fotózzuk, bár azt sem szabad. Nem hiszem hogy attól, hogy nem kapcsolnak villanyt szegény uralkodó még nagyobb nyugalomban pihenne.

 Blogiras aram hianyaba hirtelen megszakad - Sorry for the inconvenience.

J.


Az az igazsag, hogy Agraban meghargudtam a szeretnivalo ciganyokra -ahogy magunk kozt nevezni szoktuk az indiai tomegeket.
Egyszer is senki ne kiabaljon bele a kepembe reggel chai elott - Taj-i sorba reggeli nelkul alltunk be, nem tul jo otlet -; masodszor ne matasson senkihazi sotet sorbanallo kedelyesen a hatizsakomba es felejtsen el rogton angolul, ahogy J megkerdezi megis mit csinal; harmadszor meg az orok, tomegkent kezelnek es ez 750 rupiaert mikor ok 20at fizetnek kinyitja a bicskat az ember zsebeb.
Igaz viszont, hogy lassan kikupalodunk, mar tudjuk, hogy az allomason a sorban pl. szemrebbenes elott elore allhatunk, meg hogy vonaton lehet potyazni mert idegent nem mindig mer megszolitani az ellenor - isten bizony akartunk mi jegyet venni, de ha elmegy melletunk :)

Viszont Agraban megszerettem a rooftop (haztetoket), es erdekes dezsavum volt a elektronikai szolgaltatassal - akarcsak Ceauseascu idejeben, este tobbszor is elveszik a villanyt, es mindenki elegedetlenkedes nelkul, gyujtja a gyertyakat, kicsit nezes hazatalalni a bazaros utakon, de hangulata az van.
Orss


Kepek itt (kattints ra)

Rooftop restaurant Agra

Agrai nap 10 kepben -ekezetek nelkul :) 





 


 


 






 



2 fejezet Didi Delhiben

6 óra utazás után érünk Delhiben - füldugót nem hozni, óriás hiba, aki még nem ült 200 indiaival egy légtérben nem értheti, ez a nép egyfolytában zsizseg, meglett öregurak folyamatosan csicseregnek, mondanak, nevetgélnek, új ismerősöket találnak maguknak, időnként hangosan heccelik egymást, mintha csak általános iskolai buszos kiránduláson lennénk, aludni.. na nefélj

A belépés az országban zökkenőmentes, kicsit várni kell a csomagra, pénzváltás, mobil feltöltő kártya vásárlás, pre-paid (előre fizetett) taxi foglalás és lehet is kilépni a való világban.

Gyomorgörcs az persze vaan – ki kell menni nagy csomaggal, full szőkén úristen ezek szét fogna szedni. egyenként próbálgatjuk az érzést, elsétálunk a kijárati ajtó közelébe, majd vissza, következőben már egy kicsit közelebb ..stb. –összenézve vigyorgunk nincs merszed kimenni a farkasok karmai közé mi.

Fél nyolckor megcsöngetem a vendéglátónkat – addig már túl vagyok több kétégbeesési hullámvölgyen, a levelezés során az volt az egyesség, hogy ha megérkezünk fogadunk  egy taxit és megyünk, hogy korán van nem lényeg, írta. Idegenhez beállítani reggeli 5 órakor, azért mégis, a biztonság kedvéért írtam egy üzenetet, nem jön válasz rá,

háát, végül is el lehet itt lenni ezen a reptéren december 8-ig hát nem  … J

Shalini fél nyolckor felveszi a telefont, előzékeny, szívélyes, menjünk csak, tíz körül indul dolgozni, addig még együtt tudunk reggelizni – János szeme csillogni kezd az r betűs szó hallatán, rögtön lendületbe jön, megversenyezteti a három taxitársaságot –ezek még a reptéren belüli kis egységek,  akik előre fizetési lehetőséget biztosítanak, így csökkentve a taxis átverés lehetőségét 160 /320/320 rupia az ajánlat és győzzön a legjobb jeligével nyílik a fotocellás ajtó és kilépünk a smogosan párás Delhii reggelbe.

A taxisok a félelmeink ellenére, elviselhetőek és ez igaz marad a teljes delhii tartózkodásunkra. Persze bekiabálással megy a dolog, de ha az ember nem figyel rájuk, és/vagy elkerüli a szemkontaktust, elég gyorsan lerázhatók.

A taxink egy régi indiai gyártmányú gyönyörű fekete Ambasador, csodás darab – a kormány persze jobb oldalon-, teljesen filmekbe illő jelenet, úgy érzem magam mint a régi amerikai filmekben a kolerásokat gyógyítani érkezett, bézs-zakós, vasaltinges, fehérnadrágos angol doktor, akit karját a hátsó üléstámlán végignyújtva előrenyújtott nyakkal  bámul kifele a zsúfolt nyomornegyedekre.  

Az előrehajtott nyak teljesen stimmel, J ha egyenesen ülne, nem látna ki az autó ablakán.

A város valami sűrű masszaszerű szürke felhőben van, olyan a fénye mintha késő délután lenne, a napot nem látni, csak ezt a ködnek túl képlékeny, ennyi szmognak túl elképzelhetetlen szürke állagot.

A taxist kérdezem bed wheather (rossz idő), mondja nem-nem very good (nagyon jó) idő, éjjel hűvös, nappal elviselhetően meleg, ja hogy nem lehet 150 métert látni, kinek tűnik ez itt fel.

A város förtelem. Aki nem látott még ázsiai városképet, annak hiányzik a fogalomvilága, ahhoz, hogy el tudja képzelni. 

Gyerekkoromban volt egy negyed, ahová cigányokat költöztetett be az önkormányzat és fehér emberek ritkán jártak arrafele – egyszer fürdésből jöttünk haza a Maros partról és valamiért úgy döntöttek a felnőttek, hogy bevállaljuk és rövidítünk arrafele. A tátongó ablakkeretek, a harmadik emeletről kikandikáló ló – évekig foglalkoztatott, hogy vitték fel oda-, a félmeztelenen rohangáló gyerekek, meg a csoportokba utcán verődő koszos, lármás emberek csoportok látványa kutya-fasza Delhi mellett.

Igaz, hogy ez inkább a külső városrészekre jellemző, de az állomáson, vagy a központ forgalmasabb részein meg sikátoraiban sincs máshogy.

A taxink egy forgalmas út melletti fákkal eltakart emeletes társasház földszinti lakása előtt tesz le, Sector C, Pocket  Vasant Kunj, a kezem még mindig remegett, amikor Patrick az éppen távozóban levő francia vendég – régi couchsurf-ös, immár barát- ajtót nyitott nekünk. Shalini a ház asszonya, és a kapcsolattartónk, teljes finomságában mosolyogva, az indiai nők finom eleganciájával nyújt kezet, nemsokára előkerült a 2 méter magas Rajit is, a ház ura, aki azúrkék turbánjában, fekete szakállal, 100 kiló fölötti súlyával, ugyanakkor határtalan előzékenységével igencsak tiszteletet parancsoló, megkapó jelenség. A család harmadik tagja az idén 2 évet töltő Amini, még alszik.

A családhoz tarozik tovább Makphan is, ő vezeti a konyhát és bár angolul keveset beszél, így többnyire fél szavakban, mosolyogva kommunikáltunk, ottlétünk alatt igencsak tenyerén hordoz bennünket a helyi illetve a Rajit hazájából Jammu vidékről származó ételkülönlegességekkel.

A kép később éreik össze, az elején döbbenetesen hatott rám, a sötét bőrű, diszkrét mintás, szép száriban, hosszú portörlő jellegű seprűvel takarító hölgy, aki tiszteletteljesen lesütött szemmel szinte szellemként, mozgott körülöttünk illetve Makphan jelenléte is, aki a konyha lelkeként fél szavakban elejtett óhajokat teljesített. Nekünk nyugatiaknak elszorul a gyomrunk a szolgálótartás rémétől, miközben elfelejtjük, hogy mi is egyre több házimunkát szervezünk ki és már nincs fogalmunk arról, milyen lehet egy nagyon szegény vidék kilátástalan körülményeiből kiemelkedni, eljutni a nagyvárosban és ott egy olyan előkellő családhoz tartozni, ahol tisztelnek és elismerik a jól végzett munkádat. Sajnos ezt az összetartozást és tiszteletet mi igencsak kevéssé ismerjük már.

Egy-két órás szundi után, nekiveselkedtünk a városnak. Shalini édesapja, aki a 80as években Moszkvában volt hivatalnok, és ugyanebben az időszakban Magyarországon is járt, most pedig bár még mindig praktizál, napközben, amíg a fiatalok dolgoznak, feleségével együtt besegít az egyetlen unokája felügyeletében, - felajánlotta, hogy bevisz a metrómegállóig, ahonnan könnyen eljutunk a városközpontban.

Első utunk a New Delhii vonatállomás, ahol jegyet kellett foglalnunk a továbbutazásra. A hely förtelem. Emberek százai várakoznak kiscsoportokban verődve – családok, idős emberek, kisgyerekek-, színes kendőkre vagy egyszerűen a végtelenül koszos földre telepedve, állva, ülve, feküdve. Erre mondják azt, hogy ilyent nem …-t Európa.

János örömére sikeresen kerültünk ki egy átveréses akciót. A cél Agra városa, ami vonattal hozzávetőlegesen 3 óra, kb 250-300 km, de mivel a híres aranyháromszög egyik pontja, igencsak kiélezett a verseny a turisták figyelméért, na meg pénzéért.

 A turistáknak kialakított nemzetközi foglalási iroda, irdatlan eldugott helyen van- gondolom nem véletlenül-, amiben viszont azonnal belebotlik az idegen, az egy államinak mondott turisztikai iroda, ami az ár 10X-ért minden igényedet kielégíti, pontosan arra a napra, amikor szükséged lenne rá, és ez az ami rögtön gyanút kell keltsen. Úgyhogy onnan felállunk és újabb 1,5 óra igyekvéssel, - közben találkoztunk egy amerikai sorstárssal - sikerül is abszolválni a jegyváltást, uh irány vissza, felfedezni a várost.

 

A. és J, akik korábban jártak Indiában és számos jó-tanácsot kaptunk tőlük – köszönjük, jól jött - mesélték, hogy napszemüveget kell hordani, mert, ha nincs meg a szemkontaktus, könnyebb lerázni a tolakodót.Szóval nagyon jól ment a tolakodók lerázása, magasak vagyunk (lásd fotó  J), nem látnak a szemünkben, csak úgy perget le rólunk a mindenféle jóakarónknak álcázott sisera had, mi meg sétáltunk vagányan végig az állomástól a központ felé vezető dzsuvás úton.

Indiánk szaga van. Nem feltétlenül rossz és egyértelműen nem jó; valahol a turbánt viselő öregurak tompa fűszeres balzsamra hasonlító illata keveredik a kellemetlen vizelet és ürülék, a dominánsan érces fűszerkeverék illatával, meg az utcai árusok pultjain égő füstölgők fojtogató szagával, és ezek között folyamatosan mozog, néha egyik, máskor másik tolakodik előre benne.

A délebédünk szenzációsra sikerült és erről nem kell semmi többet mondanom, minthogy a Vegetáriánusok Paradicsoma nevű étteremben ettünk, és azóta is ez viszi a prímet.

Az este kellemes társaságban, jó vacsorával telt – Shalinin és Rajit is mindketten HR szakemberek, Shalini a corporate oldalon van, Rajit saját tanácsadó cégét működteti, tele van lendülettel, világmegváltó gondolattal és vízióval India és a világ alakulásáról. Vacsora után a két éves Amini – aki teljesen kegyeibe fogadott, és csak didi-nek szólít, ami indiaiul nővért jelent – anyuval lefeküdtek, mi sétáltunk még egyet az éjszakai negyedben, Rajit mesélt Ghandi mozgalmának számunkra kevésbé ismert részleteiről.

A második napunk meghatározó eleme a riksások által furcsán kimondott HO-HO, nálunk hop on-hop off (ugorj fel- ugorj le) név alatt futó buszok -, a turista napijegyet vált, elfogadható áron és egész nap használhatja a busztársaság buszait, amelyek turisztikai nevezetességekhez viszik el a látogatót és félórás gyakorisággal járnak.  Megnéztük a bahai vallás központját a Lótusz templomot, jártunk az UNESCO világörökség részévé nyilvánított – valóban lenyűgöző - Qutab Minarnál, benéztünk a Saket Mallba elektronikai kütyüt keresni– plázák tömkelege, sokkal gazdagabbak mint a mi plázáink by the wayés korán sem olcsóbb – aztán esőben bár de eljutottunk a Vörös erődig, onnan pedig átverekedtük magunkat ó-delhi bazárain, hogy a híres Karim étterembe ebédeljünk, ami sajnos az Eev iszlám ünnep miatt zárva volt.  

 A Chandni Chowk útleírásban szereplő középkori bazár elnevezés kicsit mást tartogatott, mint, amit naiv európai látogatóként vártam, a középkori hangulat nem habos-babos, a középkori hangulat, nyomorgó zsúfoltág, eső után bokáig cuppogó kecskeürülékkel és átázott szalmával kevert sár és hömpölygő tömegek, akik kifestett kecskéket visznek eladni, mert az Eve ünnepén ezt ölnek, esznek.

      

Jól esett hazakeveredni végre, Makphan megbízhatóan finom ételét vacsorázni, Aminivel fagyit enni, pakisztáni zenét hallgatni (itt egy ujabb link csak ra kell kattintani es lejatsza a zenet)– ma már követelte, hogy didi fektessel le, utána természetesen még 4x felkelt - és örülni az Unicum sikerének, Rajit ugyanis igencsak kiválónak minősítette, be is csiccsent tőle és az osztrák vadász rumot is elkunyerálta, cserébe indiai rumot kaptunk, ami jóval emberbarátibb a 43 % alkoholtartalmával és az az előnye, hogy átvilágításkor – metro illetve vonatra szállás estén is átvilágítják a táskákat – kaján szőke mosollyal, megértést lehet csiholni a szigorú indiai fegyveres!! őrökből , mert mégiscsak az ő rumjuk.

Egyéb érdekességek:

A delhii metro, na ott a tömegközlekedés fogalmát tényleg szó szerint kell érteni, az, hogy a népsűrűség 6 X több mint nálunk, azt jelenti, hogy ami otthon egy ember helye itt haton állunk rajta, hátizsákkal maga a tökély. Viszont az asszonyoknak részére vannak külön fenntartott vagonok. A peron mellett rózsaszín alapú fehér virágocskás nyíl mutatja, honnan meddig tart a csak hölgy terület, plusz minden állomáson egyenruhás erkölcscsősz védi a területet, az előbbre merészkedett férfiak elől– természetesen ez a rész távolról sem olyan zsúfolt, mint a férfirész -, lesz ott ejnye-bejnye ha valaki nem tartja be a szabályt.

 

 A delhii közlekedés, őrületes érdemes ranezni youtube.com –on a Delhi trafic. Ember elképzelni nem tudja, hogyan lehet biztonságosan vezetni ennyire szabály nélkül, mégis a káoszban is van valami rend és úgy tűnik működik –egy koccanást se láttunk. Apropó jó autókat se, itt derül ki, hogy tulajdonképpen, arra amire az autó kell –elvinni az embert egyik helyről a másikra, hogy elvégezze a dolgát-, nem kellenek extrák, ezek már mind a nyugat kreálmányai.

Uccsó mára

Az indiaik imádják ha családi fotóikon külföldiek vannak. Lépten nyomon melléd állnak emberek és a barát, barátosné, apa, férj stb. fotóz, persze megkérdik, hogy szabad-e. Hillarious mondaná az angol. És ha felbátorodnak, akkor hívnak még két családtagot, meg odatuszkolnak még hármat és mire lekattant a gép, arra már oldalról be van állva a másik rokon, hogy csak egy páros képet még. Életemben nem voltam ilyen népszerű. Részletek majd János sorozataiban.