Mindig keserű ámulatba ejt, ha olyan helyen járok, ahol a dicső múlt és a szívfacsaró jelen együtt él, és a letűnt kor málló patinája, mint jóságos gazdag nagybácsi próbálja a csetlő botló unokaöccsét magához hasonlatossá tenni, de láthatóan nem sikerülhet.
Bár vajmi keveset tudok a fent említett dicső történelmi szakasz hétköznapi gyötrelmeiről, és azt is nehezen tudom elképzelni, hogy micsoda pompában tengethették a például szerda estéket a maharadzsák és mogulok, de azt biztosra veszem, hogy azt, ami a mai – általam megismerhető - állapotokat jellemzi, az már távolról sem hasonlít a letűnt korok arányaira.
Egy olyan gazdag kereskedő ország, mint India áldozata lett egy olyan kor első hírnökeinek, amit ma globalizált világnak nevezünk. Persze korábban is tűntek el gyorsan és rejtélyes módon fejlett civilizációk a történelem süllyesztőjében, egy-egy hirtelen felütött járvány, vagy túlzottan ambiciózus nomád horda betörésekor, esetleg éghajlati változás bekövetkezésére, de a modern korban történt és jól lekövethető események talán még inkább késztetik együtt érző fejcsóválásra az embert.
A rendszer alapja mindig is azt volt, hogy végtelen számban áll rendelkezésre olyan forrás, amivel, mégha alacsony hatásfokkal is, de minden feladat elvégeztethető ill, anyagi jav megtermelhető. Ez volt pedig az emberi munkaerő. Ez a ma milliárdos sokaság arányaiban akkor is rendelkezésre állt, és a társadalmi hierarchia precízen felépített struktúrájában egy olajozott gépezetként működhetett. Erre mi is lehetne jobban példa, mint az, hogy azok a történelmi épületek, amik csak fennmaradtak ebből a korból ámulatba ejtő precizitással és szakértelemmel épültek egy olyan korban, ahol emberi és állati energián és természetben fellelhető eszköz, ill alapanyagon kívül nem volt semmi olyan technika, mint a mai korban, ahol nemzetek szeretik saját nagyságúkat hirdetni egy-egy jelképes építménnyel.
Nyilván az akkori szakszervezetiseknek és munkavédelmiseknek volt elég dolguk, (de legalább akkor még voltak), de a rendszer működött, mégha totalitáriátus is volt, de egyre biztosan jó volt: az ország gazdagsága, a megtermelt vagyon a rendszeren belül maradt.
Tartott ez mígnem meg nem jelentek az ifjú titánok a tenger felől, és először korrekt gentlemanként, később már kicsit nyomulósabban fellépve úgy gondolták, hogy miért is ne lehetne ez a sok minden az övék, ha már úgyis erre jártak, úgyhogy gyorsan lenyomták a fennálló rendet és neki is láttak és szépen széthordani azt, amit évszádok (tán ezredek) alatt összeraktak a helyiek.
Ez sem az első eset a történelemben, nem is azért mondom, volt már ilyen, és azt sem lehet igazán kitalálni, hogy a modern korban hogyan alakult volna a társadalmi és gazdasági viszonyai az országnak, valahogy olyan érzésem van az itt töltött idő alatt, hogy azt a fajta értéket, amit a nyugati ember lelki békének, vagy akár ezt az elcsépelt boldogság szót is használhatnám, nem tudta elvinni innen. Persze ez nem india-specifikum, más ázsiai országban is tapasztaltam már azt, hogy a nyugati értékrenddel nehezen értelmezhető standardok alapján élők valahogy mégis közelebb vannak ahhoz, amit mifelénk plazmatévével, vagy éppen szilikonnal akarnak megoldani a népek.
És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy visszakanyarodjak kezdeti mondanivalómhoz, és így talán érthetőbbé is válik a dolog számomra is (aki hozzáteszem továbbra is rácsodálkozó szemlélője és ezáltal boldog kitüntetettje vagyok ennek a világnak), hogy az amit ma hallottam egy helyi ember szájából miszerint „India az a hely ahol minden működik, csak senki sem tudja igazán, hogy hogyan”, miért is adja a gerincét ennek a rendszernek. Akaratlanul is a nyelvemre kívánkozik, hogy csak hit kérdése az egész. S bár nem vagyok avatott szakértője ennek a kérdésnek sem, mégis úgy érzem, hogy egy kicsit erről van szó. Amit tapasztalok, hogy az emberek vallásosak, hisznek, de nem görcsösen, vagy feszülten, hanem úgy, hogy érzik, az az Isten ill annak egyéb megjelenési formái, segítségükre lesz, hiszen csak kérni kell. Nincs azon vita, hogy most akkor egy az Isten vagy éppen három. Annyi amennyit mi gondolunk. Pont. És nem lesz semmi gond, köthetjük a vezetéket a pózna tetején a többi harminchathoz, vagy fürödhetünk a folyóban, ahol halott testek bomlanak, és a taxisofőr szerint, noször (nem-uram), Delhiben nájszvedör (szépidő) van, még akkor is ha a napot sem látjuk a szmogtól.
És akkor kiül a mosoly az arcunkra, mert ez az, amit mi otthon nem tudunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése