5 nap csend Kistibetben

Dharamsala-ban vagyunk, egy helyi vendégházban, János bombázza a disznókat és cseszd-meg-el- (Angry Birds játék), ami öt nap intenzív buddhista tanítás után, meglehetősen furcsán hangzik, a buddhisták ugyanis amellett, hogy végtelenül békés emberek, abban hisznek, hogy ölni, akár egy hangyát is rossz karmát teremt, és a következő életünkben - mert ugye a reinkarnációban is hisznek – megfizetünk érte, az is lehet mi leszünk a virtuális disznók.

Holnap nyilvános tanítása van a dalai lámának, így hát küzdünk még egy kicsit a hideggel-körülbelül annyira lehet hideg mint otthon, csak itt fűtés az nuku.
Mesélek kicsit az öt napos retreat-ünkről – nem tudom mi a használatban levő magyar szó rá, szószerinti fordításban visszavonulást jelent, fogalomvilágában talán a zarándoklathoz lehet legközelebb.

Valahol 2500 és 3000 m magasan fent a hegyekben van egy meditációs központ – Indiában több ilyen is van és nem csak a hegyekben - Tushitanak hívják , ide a tavalyi év folyamán mindegy 1300 ember jött el a világ legkülönbözőbb részeiről. amerikaiak, izraeliek-miután leszerelnek a katonaságból, nagyon sok civil keresi a megnyugvását itt-, angolok, meglehetősen sok német, ausztrál – a központot vezető fiatalember is az, na és sorolhatnám még, a tavalyi nyilvántartásban szerepelő 55 különböző ország nevét.

Ami közös ezekben az emberekben, hogy olyan technikákat vagy filozófiai gondolatokat keresnek, ami javíthatja jelenlegi életvitelük minőségét, illetve mindannyian elfogadható szinten értekeznek angol nyelven – Hiro a japán fiatalember szótárgéppel nyomja, nem semmi, de azért beszéli is a nyelvet. A jellemző életkor, hát ez érdekes a 17-től a 79-ig bármi előfordulhat, a mi csoportunkban az átlagéletkor valahol a 25-35 körül lehetett, de mivel beszélgetnünk nem volt szabad! ez nem derült ki pontosan, tény hogy volt 2-3 ötven fölötti is.

Na és akkor már ismert az első szabály: az itt összegyűlt 76 ember 5 napig nem beszélt, sem szünetben sem kaja közben – csak a csalós cigizők néha. Emellett minden nap ugyanaz volt a program -ovis korom óta nem volt ilyen rendezett, kiegyensúlyozott hetem .
Minden reggel 6:00 kor szólt az első gong -volt egy felelős, akinek végig ez volt a dolga, és mivel a telefonjaink, laptopjaink és mindenféle szórakoztató elektronikai kütyünket, széf-be helyeztük még az első nap, igencsak rá kellett hangolódni erre a különleges hangra.

A második gong jelezte, hogy 10 percen belül kezdődik a program és ez hiba nélkül meg is történt minden nap 6:45kor. Addig már ott párolgott előttünk pléh csészénkben a finom gyömbérem mézes reggeli tea és kockás pokrócainkba csavarodva, amit a szobákból hoztunk ki a hideg ellen ott üldögéltünk szépen sorban kis párnáinkon, előttünk kisszék szerű asztalkáinkkal, mind a 75-en illetve néha János is (na jó na egyszer véletlenül aludt el, és csak másodszor szándékosan, különben fegyelem volt )

Jó része volt ez a napnak, szeretjük a hajnalok hangulatát, de többnyire lusták vagyunk felkelni ebben az órában; jó volt, ahogy 10 perc alatt kivilágosodott alattunk a völgy – erdős részen voltunk úgyhogy csak a fák között lehetett kilátni, de annál érdekesebb volt egy-egy szakasz, ahol kinyílt a völgy.
7:30tól reggeli minden nap ugyanaz, porridge- zabkása, ami mellé mézet, mogyorókrémet lehetett tenni, mint tulajdonképpen majd minden kaja mellé, amit itt kaptunk plusz reggelire egy banán – félreértés ne legyen nem panasz ez, csak a tényeket mondom, ez tanítónk szavajárása volt.

Reggelizni jó volt, na nem első nap, de mikor második nap reggel ugyanazt látja a tálkájában az ember, elkezd kreatívkodni, viszonylag hamar feltaláltam a cukrozott zabkását, banán darabokkal és mondhatni ez lett a kedvencem már agyaltam is rajta, hogy lehetne otthon müzli-főzeléket csinálni reggelre – minden orvosom azt mondta reggel egyek, eddig nem igazán tudtak rávenni, de ez a porridge, ez jó, és hihetetlen megnyugtatja a reggeli gyomrot – na majd főzök nektek, ha rájöttem a titkára.

Reggeli után következett a karma-jóga rész! Más szóval budipucolás. Vészesen hangzik, de távolról sem volt olyan szörnyű, mint azt az ember fantáziája képes előre felnagyítani.. Már bejelentkezéskor elmondták, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét a közösből, 76 ember után igencsak felgyűl a mosogatnivaló, takarítanivaló, stb, ahogy a karma hozza bejelentkezési sorrendbe mindenkit besorolnak valahova, és napi 10 percben reggeli vagy ebéd után a kijelölt emberekkel elvárt, hogy elvégezze. János már akkor mondta, hogy ő érzi, hogy őt budipucoló lesz –a legalsóbb kaszt, kacagtuk utólag -, mikor a tájékoztató volt, és lőn, nemcsak ő, de én is, külön csoportban. Persze ez idő alatt se illett beszélni, ha igen akkor csak a témához kapcsolódóan, add ide a wc-kefét Sagir. Sagir az én vécepucoló társam volt, szolid,komoly és előzékenyen udvarias 35-37 körüli indiai fiatalember . Udvariasságáról csak annyit, hogy mikor utolsó nap a jól elvégzett munka örömével elköszöntünk, Mam-nek vagyis asszonyomnak szolított, ami 4 nagy közös wc sikálás után nem semmi – az indiaiak gyakran használják ezt a megszólítást ez a feltétlen tisztelet jele. Sagiral tehát nem sokat beszéltünk, első két nap mindössze, annyit mondott hangosan, hogy „ha ezt a feleségem látná..”, utolsó nap pedig kiderült, hogy repülő mérnök, az egyik legelismertebb indiai repülőtársaságnál a Kingfishernél, hát ilyen ez az élet.

Szóval a jól elvégzett munka örömével, minden nap 9:00kor indult a tanítás, amit egy igencsak életrevaló, agilis buddhista szerzetesnő – Venerable Robina Courtin ,- tartott, aki eredetileg ausztrál származású, és igencsak színes tapasztalati háttérrel rendelkezik, több állampolgársággal, szigorú katolikus neveltetéssel, volt már hithű kommunista, aztán meggyőződéses feminista mozgalmár, míg 30 évvel ezelőtt megtalálta a buddhista filozófiát.és azóta tanít, illetve sokat foglalkozott amerikai börtönökben az elítélt emberek tanításával és támogatásával, nem egy esetben olyan emberekkel is, akik a kivégzésüket várták.

Robina napi két alkalommal, délelőtt és délután több órán keresztül mesélt a buddhizmus alap elméleteiről és, ami igazi erőssége, hogy mindezt nyugati embereknek számára érthető egyszerű nyelven – igaz, hogy iszonyat be tud gyorsulni, de poénos önkritikával elütve az élét időnként ezt korrigálja.

A család nyugalmára és lelki békéjéért legyen mondva, agymosás tehát nem volt, egy másik, a mienktől különböző világnézetről van ugyan szó, de a buddhisták végtelen békés emberek, nem akarnak legyűrni semmit az érdeklődő torkán, a tanításaik érdekes filozófiai, életvezetési kérdéseket vetnek fel, ennyi.

Az ebéd sokak szerint a napi kajálás fénypontja, én egy életre összevesztem a piros murokkal – répával -, elképzelni nem tudom, miért piros az itteni répa, a közepe olyan színű mint a mienk, és ugyan az ízével semmi baj nincs, sőt, de pirosságával annyira hangsúlyosan benne volt minden ételben, folyamatosan emlékeztetve, hogy tulajdonképpen minden kaja legyen az leves vagy második ugyanabból a három-négy alapanyagból készül, persze más fűszerezéssel hogy a harmadik nap már ráfanyalodtam a Maggi tasakos levesünkre és azóta is irtózom még ha csak a piaci árusok standján látom is.

Jut eszembe szerettem kint enni, az ebédlőnek volt egy külső terasza, ahol néha a központban lakó szerzetesekkel lehetett csendesen együtt falatozni, illetve a terasz alatti erdő ösvényén egyenruhás indiai gyerekek vonultak iskolában – nagyon szépek az iskolai egyenruhák, anyukám gyerekkori fényképein láttam hasonlót, minden kislány haja két copfban fonva, kizárólag piros vagy fekete masnival, halvány lila uniformis a vállon keresztbe átvetett fehér pánttal. De a kinti evésnek nem a Himalája látvány volt az igazi izgalma, hanem a majmok! Nagyobb csoportokban, kicsi, nagy, teljes kolóniák, a legnagyobb természetességgel léteznek együtt az emberekkel, olyan közelségbe néha mint a helyi kutyák – nem szabad szemkontaktust teremteni velük illetve rájuk mosolyogni, mindkettőt agresszív megnyilvánulásként értelmezik, mondták a helyiek - , jönnek mennek a fenyőfák ágain, időnként nagyot huppanva a háztetőkön, ha éppen összekapnak pedig éktelen hangos ricsajjal és félelmetes sivítozás közepette robognak át a gyanútlanul sütkérező emberek között.
A majmok tehát lopnak, nem csak alsóneműt, amit állítólag a fejükre húznak, hanem törülközőt, meg bármilyen kint felejtett ruhadarabot, mert azon jó himbálózni, na és persze kaját is hihetetlen gyorsasággal. A kint evésnek tehát ez a kihívása. Saját szememmel láttam, amint egy szempillantás alatt csomagolta fel magának a zsömlét és hozzávalót az asztalról, míg a lány, akié a kaja volt, egy pillanatra lépett vissza az ebédlőben a teájáért.

A tanítások között voltak chai –tejes-tea -szünetek, lehetett könyvtárba olvasgatni, napon ücsörögni, vagy az elgémberedett tagokat tornáztatni a napsütéses lapos-tetőn. Voltak csoportos beszélgetések – ilyenkor kifejezettem a hallottakról lehetet értekezni, gondolkodni egy órán át -, illetve irányított meditációs gyakorlatok, amikor a több-ezer éves meditációs technikát próbálták megízleltetni velünk, több kevesebb sikerrel.

Összességében az utazásunk igen nyugalmas, meghitt részén vagyunk túl, és bár az éjszakai hideg próbára tett – nemhiába ez a központ utolsó programja ebben az évben, és a szerzetesek is melegebb helyre vonulnak – azért  jó volt itt lenni, és ahogy dharamsalai magyar erdélyi barátunk mondja– akiről itt tartózkodása alatt még reklámfilmet is forgattak véletlenszerűen- „ fáztatok, de nem ráfáztatok”, ez a lényeg.
Bárki teheti próbálja ki, nem kell Indiába utazni hozzá, retreat néven számos otthoni helyen is szerveznek hasonló eseményeket és jót tesz megállni kicsit a nagy rohanásból.

Indiai wedding a csillagok szerint

Indiában esküvő szezon van, nem ám csak úgy az év bármelyik részében eszünkbe jut házasodgatni, nem, itt ennek is pontosan megszabott rendje van. A házasságok nagyrésze még mindig "aranged marriage" vagyis a szervezett házasság, a szülők kasztbéli elhelyezkedésük, társadalmi státuszuk és gazdasági érdekeiket figyelembe véve keresnek férjet feleséget a gyereküknek, de nekünk csak ne legyen ítlkező véleményünk a vállásaik száma közelébe nem ér a mienknek.

Lényeg a lényeg alkalmunk volt részt venni egy elő -lagzin, Delhitől kb. 100 kmre levő faluban, és ahogy János mondja nálunk a cigányvajda lánya megy így férjhez, pár kép még a picassa albumban.


Orss

Delhi felett az ég (by Janos)

Mindig keserű ámulatba ejt, ha olyan helyen járok, ahol a dicső múlt és a szívfacsaró jelen együtt él, és a letűnt kor málló patinája, mint jóságos gazdag nagybácsi próbálja a csetlő botló unokaöccsét magához hasonlatossá tenni, de láthatóan nem sikerülhet.

Bár vajmi keveset tudok a fent említett dicső történelmi szakasz hétköznapi gyötrelmeiről, és azt is nehezen tudom elképzelni, hogy micsoda pompában tengethették a például szerda estéket a maharadzsák és mogulok, de azt biztosra veszem, hogy azt, ami a mai – általam megismerhető - állapotokat jellemzi, az már távolról sem hasonlít a letűnt korok arányaira.

Egy olyan gazdag kereskedő ország, mint India áldozata lett egy olyan kor első hírnökeinek, amit ma globalizált világnak nevezünk. Persze korábban is tűntek el gyorsan és rejtélyes módon fejlett civilizációk a történelem süllyesztőjében, egy-egy hirtelen felütött járvány, vagy túlzottan ambiciózus nomád horda betörésekor, esetleg éghajlati változás bekövetkezésére, de a modern korban történt és jól lekövethető események talán még inkább késztetik együtt érző fejcsóválásra az embert.

A rendszer alapja mindig is azt volt, hogy végtelen számban áll rendelkezésre olyan forrás, amivel, mégha alacsony hatásfokkal is, de minden feladat elvégeztethető ill, anyagi jav megtermelhető. Ez volt pedig az emberi munkaerő. Ez a ma milliárdos sokaság arányaiban akkor is rendelkezésre állt, és a társadalmi hierarchia precízen felépített struktúrájában egy olajozott gépezetként működhetett. Erre mi is lehetne jobban példa, mint az, hogy azok a történelmi épületek, amik csak fennmaradtak ebből a korból ámulatba ejtő precizitással és szakértelemmel épültek egy olyan korban, ahol emberi és állati energián és természetben fellelhető eszköz, ill alapanyagon kívül nem volt semmi olyan technika, mint a mai korban, ahol nemzetek szeretik saját nagyságúkat hirdetni egy-egy jelképes építménnyel.

Nyilván az akkori szakszervezetiseknek és munkavédelmiseknek volt elég dolguk, (de legalább akkor még voltak), de a rendszer működött, mégha totalitáriátus is volt, de egyre biztosan jó volt: az ország gazdagsága, a megtermelt vagyon a rendszeren belül maradt.

Tartott ez mígnem meg nem jelentek az ifjú titánok a tenger felől, és először korrekt gentlemanként, később már kicsit nyomulósabban fellépve úgy gondolták, hogy miért is ne lehetne ez a sok minden az övék, ha már úgyis erre jártak, úgyhogy gyorsan lenyomták a fennálló rendet és neki is láttak és szépen széthordani azt, amit évszádok (tán ezredek) alatt összeraktak a helyiek.

Ez sem az első eset a történelemben, nem is azért mondom, volt már ilyen, és azt sem lehet igazán kitalálni, hogy a modern korban hogyan alakult volna a társadalmi és gazdasági viszonyai az országnak, valahogy olyan érzésem van az itt töltött idő alatt, hogy azt a fajta értéket, amit a nyugati ember lelki békének, vagy akár ezt az elcsépelt boldogság szót is használhatnám, nem tudta elvinni innen. Persze ez nem india-specifikum, más ázsiai országban is tapasztaltam már azt, hogy a nyugati értékrenddel nehezen értelmezhető standardok alapján élők valahogy mégis közelebb vannak ahhoz, amit mifelénk plazmatévével, vagy éppen szilikonnal akarnak megoldani a népek.

És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy visszakanyarodjak kezdeti mondanivalómhoz, és így talán érthetőbbé is válik a dolog számomra is (aki hozzáteszem továbbra is rácsodálkozó szemlélője és ezáltal boldog kitüntetettje vagyok ennek a világnak), hogy az amit ma hallottam egy helyi ember szájából miszerint „India az a hely ahol minden működik, csak senki sem tudja igazán, hogy hogyan”,  miért is  adja a gerincét ennek a  rendszernek. Akaratlanul is a nyelvemre kívánkozik, hogy csak hit kérdése az egész. S bár nem vagyok avatott szakértője ennek a kérdésnek sem, mégis úgy érzem, hogy egy kicsit erről van szó. Amit tapasztalok, hogy az emberek vallásosak, hisznek, de nem görcsösen, vagy feszülten, hanem úgy, hogy érzik, az az Isten ill annak egyéb megjelenési formái, segítségükre lesz, hiszen csak kérni kell. Nincs azon vita, hogy most akkor egy az Isten vagy éppen három. Annyi amennyit mi gondolunk. Pont. És nem lesz semmi gond, köthetjük a vezetéket a pózna tetején a többi harminchathoz, vagy fürödhetünk a folyóban, ahol halott testek bomlanak, és a taxisofőr szerint, noször (nem-uram), Delhiben nájszvedör (szépidő) van, még akkor is ha a napot sem látjuk a szmogtól.

És akkor kiül a mosoly az arcunkra, mert ez az, amit mi otthon nem tudunk...

Vegenincs utazas

Vasárnap hajnal, Punzsab. Útban Amritsar felé Agrából. Az utazás 5ik napja és a vonatozát 10-ik órája. Hideg van, az Indiai másodosztály koránt sem nyújt olyan kényelmet, mint reméltük korábban.

5.k nap kezdődik, de valahogy úgy érezzük, mintha már legalább egy hónapja itt lennénk, minden nap heteknek, tűnik, ahogy utólag megpróbáljuk felidézni a részleteket.

Agra városának híressége a Taj Mahal. Mindenki hallott , vagy van valamilyen fogalma már róla, rengeteg film és dokumentum foglalkozott vele. Na, hát amikor azt látjuk a filmen, hogy a  fehér vászonöltözéket viselő főhőseink, elmélázva andalognak a Taj kertjében, világ dolgain elmélkedve, a csobogó szökőkút finom permetét viszi a szellő na akkor tessék azt mondani a kanapéról hogy: bullshit!!!  Ugyanis ilyen nap akkor lehetett utoljára, mikor még a nagyközönség előtt nem volt bejárható a  műemlék, ergó film sem nagyon készülhetett az fenti hangulatot ábrázolván.

Ugyanis reggelente több száz indiai és jó pár turista próbál bejutni az épületbe, ami már csak azért sem egyszerű, mert először át kell verekedni magad a kéretlen jótevőkön, akik ígéretük szerint megveszik neked a jegyet (persze a 20 m-re lévő kijelölt turisztikai ablaknál) majd jó pénzért elitezik neked, hogy a sor elejére kerülj, ami tényleg tekintélyes méretű, de önzetlennek nem nevezhető barátaink által említett 2 órás sorállás csak első ránézésre valószínű, másodikra már látszik, hogy halad ez, nem lesz itt gond.  Kaptunk olyan ajánlatot is, hogy a folyó másik oldaláról valaki átcsónakoltat minket, és egy titkos bejáraton bevisz a Tajba. További részletekre nem voltam kíváncsi. Hozzáteszem, hogy indaiaknak 20, külföldieknek 750 rúpia a jegy. Hivatalosan.

 Nők és férfiak külön sorban. Már egészen a kapunál mögétoltak egy idős amerikai turistát, mire megkérdeztem, mennyit fizetett a szolgáltatásért. 15 dollár. Ha úgy nézem, kerestem 50 centet percenként. Szokásos detektoros kapu, motozás, átlagnál feltűnőbben bukóbb őrség. Bejutás után irány a Taj, együtt persze a többi 1500 műértővel, akik aztán kihagyhatatlanok bármilyen fotóról, hisz nincs olyan, amit meg ne kellene nézni közelről, meg ne kellene gusztálni és kopogtatni. Mire az épülethez érünk a parkot és a száraz szökőkutat elhagyva, kiderül, hogy ott is sor van, nem is kicsi, körbeér az épület körül. Itt is van pár opportunista, de a mifajtánk kivárja, és 10 perc alatt már bent is vagyunk, de hol is? A terem, ami szerintem az épület arányaihoz képest méltatlanul kicsi, benne két  márványparavánokkal körbekerített síremlék. A paravánon átlátni nem lehet, félhomály van, világítás az nuku, így jobb híján a falat díszítő virágokat fotózzuk, bár azt sem szabad. Nem hiszem hogy attól, hogy nem kapcsolnak villanyt szegény uralkodó még nagyobb nyugalomban pihenne.

 Blogiras aram hianyaba hirtelen megszakad - Sorry for the inconvenience.

J.


Az az igazsag, hogy Agraban meghargudtam a szeretnivalo ciganyokra -ahogy magunk kozt nevezni szoktuk az indiai tomegeket.
Egyszer is senki ne kiabaljon bele a kepembe reggel chai elott - Taj-i sorba reggeli nelkul alltunk be, nem tul jo otlet -; masodszor ne matasson senkihazi sotet sorbanallo kedelyesen a hatizsakomba es felejtsen el rogton angolul, ahogy J megkerdezi megis mit csinal; harmadszor meg az orok, tomegkent kezelnek es ez 750 rupiaert mikor ok 20at fizetnek kinyitja a bicskat az ember zsebeb.
Igaz viszont, hogy lassan kikupalodunk, mar tudjuk, hogy az allomason a sorban pl. szemrebbenes elott elore allhatunk, meg hogy vonaton lehet potyazni mert idegent nem mindig mer megszolitani az ellenor - isten bizony akartunk mi jegyet venni, de ha elmegy melletunk :)

Viszont Agraban megszerettem a rooftop (haztetoket), es erdekes dezsavum volt a elektronikai szolgaltatassal - akarcsak Ceauseascu idejeben, este tobbszor is elveszik a villanyt, es mindenki elegedetlenkedes nelkul, gyujtja a gyertyakat, kicsit nezes hazatalalni a bazaros utakon, de hangulata az van.
Orss


Kepek itt (kattints ra)

Rooftop restaurant Agra

Agrai nap 10 kepben -ekezetek nelkul :) 





 


 


 






 



2 fejezet Didi Delhiben

6 óra utazás után érünk Delhiben - füldugót nem hozni, óriás hiba, aki még nem ült 200 indiaival egy légtérben nem értheti, ez a nép egyfolytában zsizseg, meglett öregurak folyamatosan csicseregnek, mondanak, nevetgélnek, új ismerősöket találnak maguknak, időnként hangosan heccelik egymást, mintha csak általános iskolai buszos kiránduláson lennénk, aludni.. na nefélj

A belépés az országban zökkenőmentes, kicsit várni kell a csomagra, pénzváltás, mobil feltöltő kártya vásárlás, pre-paid (előre fizetett) taxi foglalás és lehet is kilépni a való világban.

Gyomorgörcs az persze vaan – ki kell menni nagy csomaggal, full szőkén úristen ezek szét fogna szedni. egyenként próbálgatjuk az érzést, elsétálunk a kijárati ajtó közelébe, majd vissza, következőben már egy kicsit közelebb ..stb. –összenézve vigyorgunk nincs merszed kimenni a farkasok karmai közé mi.

Fél nyolckor megcsöngetem a vendéglátónkat – addig már túl vagyok több kétégbeesési hullámvölgyen, a levelezés során az volt az egyesség, hogy ha megérkezünk fogadunk  egy taxit és megyünk, hogy korán van nem lényeg, írta. Idegenhez beállítani reggeli 5 órakor, azért mégis, a biztonság kedvéért írtam egy üzenetet, nem jön válasz rá,

háát, végül is el lehet itt lenni ezen a reptéren december 8-ig hát nem  … J

Shalini fél nyolckor felveszi a telefont, előzékeny, szívélyes, menjünk csak, tíz körül indul dolgozni, addig még együtt tudunk reggelizni – János szeme csillogni kezd az r betűs szó hallatán, rögtön lendületbe jön, megversenyezteti a három taxitársaságot –ezek még a reptéren belüli kis egységek,  akik előre fizetési lehetőséget biztosítanak, így csökkentve a taxis átverés lehetőségét 160 /320/320 rupia az ajánlat és győzzön a legjobb jeligével nyílik a fotocellás ajtó és kilépünk a smogosan párás Delhii reggelbe.

A taxisok a félelmeink ellenére, elviselhetőek és ez igaz marad a teljes delhii tartózkodásunkra. Persze bekiabálással megy a dolog, de ha az ember nem figyel rájuk, és/vagy elkerüli a szemkontaktust, elég gyorsan lerázhatók.

A taxink egy régi indiai gyártmányú gyönyörű fekete Ambasador, csodás darab – a kormány persze jobb oldalon-, teljesen filmekbe illő jelenet, úgy érzem magam mint a régi amerikai filmekben a kolerásokat gyógyítani érkezett, bézs-zakós, vasaltinges, fehérnadrágos angol doktor, akit karját a hátsó üléstámlán végignyújtva előrenyújtott nyakkal  bámul kifele a zsúfolt nyomornegyedekre.  

Az előrehajtott nyak teljesen stimmel, J ha egyenesen ülne, nem látna ki az autó ablakán.

A város valami sűrű masszaszerű szürke felhőben van, olyan a fénye mintha késő délután lenne, a napot nem látni, csak ezt a ködnek túl képlékeny, ennyi szmognak túl elképzelhetetlen szürke állagot.

A taxist kérdezem bed wheather (rossz idő), mondja nem-nem very good (nagyon jó) idő, éjjel hűvös, nappal elviselhetően meleg, ja hogy nem lehet 150 métert látni, kinek tűnik ez itt fel.

A város förtelem. Aki nem látott még ázsiai városképet, annak hiányzik a fogalomvilága, ahhoz, hogy el tudja képzelni. 

Gyerekkoromban volt egy negyed, ahová cigányokat költöztetett be az önkormányzat és fehér emberek ritkán jártak arrafele – egyszer fürdésből jöttünk haza a Maros partról és valamiért úgy döntöttek a felnőttek, hogy bevállaljuk és rövidítünk arrafele. A tátongó ablakkeretek, a harmadik emeletről kikandikáló ló – évekig foglalkoztatott, hogy vitték fel oda-, a félmeztelenen rohangáló gyerekek, meg a csoportokba utcán verődő koszos, lármás emberek csoportok látványa kutya-fasza Delhi mellett.

Igaz, hogy ez inkább a külső városrészekre jellemző, de az állomáson, vagy a központ forgalmasabb részein meg sikátoraiban sincs máshogy.

A taxink egy forgalmas út melletti fákkal eltakart emeletes társasház földszinti lakása előtt tesz le, Sector C, Pocket  Vasant Kunj, a kezem még mindig remegett, amikor Patrick az éppen távozóban levő francia vendég – régi couchsurf-ös, immár barát- ajtót nyitott nekünk. Shalini a ház asszonya, és a kapcsolattartónk, teljes finomságában mosolyogva, az indiai nők finom eleganciájával nyújt kezet, nemsokára előkerült a 2 méter magas Rajit is, a ház ura, aki azúrkék turbánjában, fekete szakállal, 100 kiló fölötti súlyával, ugyanakkor határtalan előzékenységével igencsak tiszteletet parancsoló, megkapó jelenség. A család harmadik tagja az idén 2 évet töltő Amini, még alszik.

A családhoz tarozik tovább Makphan is, ő vezeti a konyhát és bár angolul keveset beszél, így többnyire fél szavakban, mosolyogva kommunikáltunk, ottlétünk alatt igencsak tenyerén hordoz bennünket a helyi illetve a Rajit hazájából Jammu vidékről származó ételkülönlegességekkel.

A kép később éreik össze, az elején döbbenetesen hatott rám, a sötét bőrű, diszkrét mintás, szép száriban, hosszú portörlő jellegű seprűvel takarító hölgy, aki tiszteletteljesen lesütött szemmel szinte szellemként, mozgott körülöttünk illetve Makphan jelenléte is, aki a konyha lelkeként fél szavakban elejtett óhajokat teljesített. Nekünk nyugatiaknak elszorul a gyomrunk a szolgálótartás rémétől, miközben elfelejtjük, hogy mi is egyre több házimunkát szervezünk ki és már nincs fogalmunk arról, milyen lehet egy nagyon szegény vidék kilátástalan körülményeiből kiemelkedni, eljutni a nagyvárosban és ott egy olyan előkellő családhoz tartozni, ahol tisztelnek és elismerik a jól végzett munkádat. Sajnos ezt az összetartozást és tiszteletet mi igencsak kevéssé ismerjük már.

Egy-két órás szundi után, nekiveselkedtünk a városnak. Shalini édesapja, aki a 80as években Moszkvában volt hivatalnok, és ugyanebben az időszakban Magyarországon is járt, most pedig bár még mindig praktizál, napközben, amíg a fiatalok dolgoznak, feleségével együtt besegít az egyetlen unokája felügyeletében, - felajánlotta, hogy bevisz a metrómegállóig, ahonnan könnyen eljutunk a városközpontban.

Első utunk a New Delhii vonatállomás, ahol jegyet kellett foglalnunk a továbbutazásra. A hely förtelem. Emberek százai várakoznak kiscsoportokban verődve – családok, idős emberek, kisgyerekek-, színes kendőkre vagy egyszerűen a végtelenül koszos földre telepedve, állva, ülve, feküdve. Erre mondják azt, hogy ilyent nem …-t Európa.

János örömére sikeresen kerültünk ki egy átveréses akciót. A cél Agra városa, ami vonattal hozzávetőlegesen 3 óra, kb 250-300 km, de mivel a híres aranyháromszög egyik pontja, igencsak kiélezett a verseny a turisták figyelméért, na meg pénzéért.

 A turistáknak kialakított nemzetközi foglalási iroda, irdatlan eldugott helyen van- gondolom nem véletlenül-, amiben viszont azonnal belebotlik az idegen, az egy államinak mondott turisztikai iroda, ami az ár 10X-ért minden igényedet kielégíti, pontosan arra a napra, amikor szükséged lenne rá, és ez az ami rögtön gyanút kell keltsen. Úgyhogy onnan felállunk és újabb 1,5 óra igyekvéssel, - közben találkoztunk egy amerikai sorstárssal - sikerül is abszolválni a jegyváltást, uh irány vissza, felfedezni a várost.

 

A. és J, akik korábban jártak Indiában és számos jó-tanácsot kaptunk tőlük – köszönjük, jól jött - mesélték, hogy napszemüveget kell hordani, mert, ha nincs meg a szemkontaktus, könnyebb lerázni a tolakodót.Szóval nagyon jól ment a tolakodók lerázása, magasak vagyunk (lásd fotó  J), nem látnak a szemünkben, csak úgy perget le rólunk a mindenféle jóakarónknak álcázott sisera had, mi meg sétáltunk vagányan végig az állomástól a központ felé vezető dzsuvás úton.

Indiánk szaga van. Nem feltétlenül rossz és egyértelműen nem jó; valahol a turbánt viselő öregurak tompa fűszeres balzsamra hasonlító illata keveredik a kellemetlen vizelet és ürülék, a dominánsan érces fűszerkeverék illatával, meg az utcai árusok pultjain égő füstölgők fojtogató szagával, és ezek között folyamatosan mozog, néha egyik, máskor másik tolakodik előre benne.

A délebédünk szenzációsra sikerült és erről nem kell semmi többet mondanom, minthogy a Vegetáriánusok Paradicsoma nevű étteremben ettünk, és azóta is ez viszi a prímet.

Az este kellemes társaságban, jó vacsorával telt – Shalinin és Rajit is mindketten HR szakemberek, Shalini a corporate oldalon van, Rajit saját tanácsadó cégét működteti, tele van lendülettel, világmegváltó gondolattal és vízióval India és a világ alakulásáról. Vacsora után a két éves Amini – aki teljesen kegyeibe fogadott, és csak didi-nek szólít, ami indiaiul nővért jelent – anyuval lefeküdtek, mi sétáltunk még egyet az éjszakai negyedben, Rajit mesélt Ghandi mozgalmának számunkra kevésbé ismert részleteiről.

A második napunk meghatározó eleme a riksások által furcsán kimondott HO-HO, nálunk hop on-hop off (ugorj fel- ugorj le) név alatt futó buszok -, a turista napijegyet vált, elfogadható áron és egész nap használhatja a busztársaság buszait, amelyek turisztikai nevezetességekhez viszik el a látogatót és félórás gyakorisággal járnak.  Megnéztük a bahai vallás központját a Lótusz templomot, jártunk az UNESCO világörökség részévé nyilvánított – valóban lenyűgöző - Qutab Minarnál, benéztünk a Saket Mallba elektronikai kütyüt keresni– plázák tömkelege, sokkal gazdagabbak mint a mi plázáink by the wayés korán sem olcsóbb – aztán esőben bár de eljutottunk a Vörös erődig, onnan pedig átverekedtük magunkat ó-delhi bazárain, hogy a híres Karim étterembe ebédeljünk, ami sajnos az Eev iszlám ünnep miatt zárva volt.  

 A Chandni Chowk útleírásban szereplő középkori bazár elnevezés kicsit mást tartogatott, mint, amit naiv európai látogatóként vártam, a középkori hangulat nem habos-babos, a középkori hangulat, nyomorgó zsúfoltág, eső után bokáig cuppogó kecskeürülékkel és átázott szalmával kevert sár és hömpölygő tömegek, akik kifestett kecskéket visznek eladni, mert az Eve ünnepén ezt ölnek, esznek.

      

Jól esett hazakeveredni végre, Makphan megbízhatóan finom ételét vacsorázni, Aminivel fagyit enni, pakisztáni zenét hallgatni (itt egy ujabb link csak ra kell kattintani es lejatsza a zenet)– ma már követelte, hogy didi fektessel le, utána természetesen még 4x felkelt - és örülni az Unicum sikerének, Rajit ugyanis igencsak kiválónak minősítette, be is csiccsent tőle és az osztrák vadász rumot is elkunyerálta, cserébe indiai rumot kaptunk, ami jóval emberbarátibb a 43 % alkoholtartalmával és az az előnye, hogy átvilágításkor – metro illetve vonatra szállás estén is átvilágítják a táskákat – kaján szőke mosollyal, megértést lehet csiholni a szigorú indiai fegyveres!! őrökből , mert mégiscsak az ő rumjuk.

Egyéb érdekességek:

A delhii metro, na ott a tömegközlekedés fogalmát tényleg szó szerint kell érteni, az, hogy a népsűrűség 6 X több mint nálunk, azt jelenti, hogy ami otthon egy ember helye itt haton állunk rajta, hátizsákkal maga a tökély. Viszont az asszonyoknak részére vannak külön fenntartott vagonok. A peron mellett rózsaszín alapú fehér virágocskás nyíl mutatja, honnan meddig tart a csak hölgy terület, plusz minden állomáson egyenruhás erkölcscsősz védi a területet, az előbbre merészkedett férfiak elől– természetesen ez a rész távolról sem olyan zsúfolt, mint a férfirész -, lesz ott ejnye-bejnye ha valaki nem tartja be a szabályt.

 

 A delhii közlekedés, őrületes érdemes ranezni youtube.com –on a Delhi trafic. Ember elképzelni nem tudja, hogyan lehet biztonságosan vezetni ennyire szabály nélkül, mégis a káoszban is van valami rend és úgy tűnik működik –egy koccanást se láttunk. Apropó jó autókat se, itt derül ki, hogy tulajdonképpen, arra amire az autó kell –elvinni az embert egyik helyről a másikra, hogy elvégezze a dolgát-, nem kellenek extrák, ezek már mind a nyugat kreálmányai.

Uccsó mára

Az indiaik imádják ha családi fotóikon külföldiek vannak. Lépten nyomon melléd állnak emberek és a barát, barátosné, apa, férj stb. fotóz, persze megkérdik, hogy szabad-e. Hillarious mondaná az angol. És ha felbátorodnak, akkor hívnak még két családtagot, meg odatuszkolnak még hármat és mire lekattant a gép, arra már oldalról be van állva a másik rokon, hogy csak egy páros képet még. Életemben nem voltam ilyen népszerű. Részletek majd János sorozataiban.

1 rész, 1 felvonás Orsi esete a kapros szendvicsel

Az utazás zökkenőmentes volt – a Bp Kiev út 1,5 óra repülés, valamiért sokkal rövidebbnek tűnt; az 5 óra várakozás Kiev repterén a még– nem vészes kategória. János teljesen el volt foglalva, az elején az új okos telefonunkkal a Gangeszbe kacsázást fontolgatta, aztán amerikai szabadságszobornak álcázva, feltapadva a váróteret az irodáktól elválasztó ál-falra próbált wireless internetet lopni. Miután a mutatványsorozat nem bizonyult kellően sikeresnek és androidunkba még mindig nem lehetett a szuperokosnak nem nevezhető, sms küldési funkciót csiholni, beadta a derekát és befizette az egy órás internet használat díjat, majd elmerült a telefon beálltóítások világában. Köszi a segítséget j.

Jómagam cukortasakokból emeletes kártyavár építéssel igyekeztem elütni az időt, az ötödik szinten már annyira népszerű voltam, hogy a pultos fiútól egy teljes fonott kosár cukros-tasakot kaptam.

Jöjjenek a megfigyelések az uránokról.

1. megfigyelés
Eszementek, kitalálták, mivel lehet a vajas sonkás szendvicsben a csomagolásra rajzolt friss zöldségeket helyettesíteni, na ?

hát… Még egy szelet sonka jellegű termékkel és jófajta kis szárított kaporral!!

Há’ hiába, ez az utazásunk első kulináris randevúja

Azt érdemes még tudni, hogy engem már az óvodába is világgá lehetett kergetni az ordás kapros palacsinta szókapcsolatával is, de egy urban legend szerint egy bizonyos magassági szint felett az ember ízlelése megváltozik - a földön erősnek érzett ízek, a magasban visszafogottabbak, elenyésznek-, úgyhogy átlendültünk a problémán, a szenyó lecsúszott.

2. megfigyelés

Az ukránok civilizáltan vedelik a vodkát; nem látványosan, de szolidan - 50es öregúr próbál kijutni a kávézó asztalai között, mutatója két vizespohárban egyensúlyoz, na-persze-hogy-nem víz, két két decis pohár lélekerősítő – kint szürke az idő, lehet, hogy hideg is van.

Pár percek később a szembenlevő asztalnál egy üzletember, kávé előtt húzza le, na nem vizespohárral, de a kis kupica bedobva, csak utána jön az első korty a kávéból. Hiába, vannak dolgok..

3. megfigyelés

Béketűrő egy nép ez az ukrán, angolul viszont nem sokat ért. Wc melletti ülés a mienk – boldogság-, egy óra alatt már a kisgép utasainak többségének vegetative szokását ismerjük. Fiatalember jön, benyit, ajtó zárva – bent van valaki – kérdően ránéz Jánosra, tágra nyílt szemekkel végighallgatja, amint János akkurátus pontossággal, ékes angol nyelven elmondja, hogy vannak bent, várni kell 2 percet, kicsit elgondolkodik a dolgon, majd lemondóan elmegy, visszaül a helyére. Magyarul: „jó lett volna pisilni, de ha nem, hát nem”  ezt a beletörődest...van ilyen, hogy nem működik valami „…- de azert egy mosdo nelkuli repulo párezer kilométer magassan repulogepen, azért azt  nem lenne semmi megoldani, hölgyeim maguk a kiskonyhaba, uraim a pilotafulkebe, csak nyugodtan a pilota majd ugyis elore nez..

Ukránok uccsó: légutaskísérő legyez az férfi vagy nő napi egyszer mosolyog, na és mennyi esélye van annak, hogy az munkaidőre essen?... na látod, akkor ne legyenek ilyen elvárásaid. Örülj, ha nem tépi ki üvöltve, a kezedből a fotógépet, azzal a frusztrációval, hogy ha kattintottál egyet – mert ő látta, hogy kattintottál-, akkor a kolleganő miniszoknyája vagy a kolega mély dekoletázsa van a képen. Csak értené az ember, hogy ha nem szeretik a feltunest, akkor miért öltöznek meg sminkelnek úgy mintha a Lehetetlen-ruhák verseny dívája díjra pályáznának.

Egyéb sztorik a kievi reptérről, háát

Sok a szikh meg a zsidó, mind2 látványa figyelemfelkeltő, számunkra újdonsag. Színes turbános hosszúszakállú öregurak- kedvencem a halvány lilás bácsi, de van olyan is, akinek teljesen asszortál a zakója színe a turbánnal; aztán meg a kartoncsomagban kalapot és mindenféle egyéb portékával utazó hagyományos zsidó öltözetű középkorú bárgyú képű fiuk - később kiderül a Tel Aviv felé induló járatra várnak-,időnként egy-egy félreeső sarokban elvonulva, lábon állva olvasnak, bólogatnak a mini koránjuknak; legyen rend, a kalapjukért pl egészen Amerikáig utaznak, láttam a dobozon.

Mára ennyit, behozom a lemaradást ígérem, holnap lesz sztroi a 2 nap Delhiről is, eg foto is promise, de most alvás következik.

Azok számára, akik tudják, hogy a must have listánk legfontosabb darabja a pálinka otthon marad, nyugodjatok meg találtunk egy kis osztrák 60 fokos stroh rumot, ha sokáig nem irok, akkor lehet, hogy a fejemet töröm, hogy mi is volt tegnap, a reggeli kupica után..:)

orss